A nyelv barlangja

Az izgatottságot, amely elfogja a vaktában megszólalót, ma stressznek mondanák sokan.

Végh Attila
2023. 07. 21. 7:30
default Forrás: Merítő - A szerző felvétele
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Dzóon logon ekhon. Beszélő állat. Nyelvet birtokló élőlény. Ez volt az ókor emberdefiníciója. Az ember abban különbözik az állattól, hogy el tudja mondani, mit gondol. És bár a logosz (melynek tárgyesete a mondatban szereplő logon) jelent gondolkodást, szellemet is, eléggé valószínű, hogy ez a mondat a nyelvet nevezi meg, mint az ember birtokát.

Ezek szerint az állatok is gondolkodnak, csak ők nem tudják elmondani, mi jár a fejükben. Erre csak az ember képes, akinek nyelvgyöke elvált a gégétől, ezért szavakká tudja formálni a tüdejéből kitóduló ösztönt. Kezdetben tehát van a gondolkodás, majd a bennünk előálló gondolatoknak szavakat adunk, hogy kapcsolatot tudjunk teremteni a másik ember fejében előállt gondolatokkal.

Csakhogy van egy olyan fenomén, amely ennek ellentmond. 

Ellentmond, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a nyelv előbbre való, mint a gondolat. S hogy a nyelv nem szerszám, hanem lakhely: barlangunk. Vita hevében olykor az ember beleveti magát olyan mondatba, amelynek nem látja előre a végét. Elkezd beszélni, de fogalma sincs, mit akar, mit fog mondani, hova lyukad ki. Ez forradalmi tett: a rációban egyébként vakon bízó ember fejest ugrik a nyelvbe: jöjjön, aminek jönnie kell. És a helyzet végül mindig megoldódik: a gondolat megszületik, megszüli a beszéd. A beszélő maga is meglepődik ilyenkor, hiszen nem gondolta, hogy végül eszébe jut valami értelmes, hogy tehát megússza a dolgot, és hogy végül a társalgásban puhán fog talajt.

Többek között Kleist írt erről A gondolat folyamatos születése a beszéd során című esszéjében. „Úgy gondolom, a nagy szónokok némelyike, abban a pillanatban, mikor megragadta a szót, még nem tudta, mit is mondjon. Ám az a meggyőződése, hogy a számára nélkülözhetetlen gondolati gazdagság már a körülményekből és lelkületének ebből adódó izgatottságából is táplálkozhat, merésszé tette annyira, hogy találomra belekezdjen.”

Az idézetben megemlíttetik a két motor: a meggyőződés és az izgatottság.

A meggyőződés az alap. Aki biztos magában, mert tudja, hogy erős szellemi lábakon áll, az szereti a kalandot, amelyet úgy hívunk: beszéd közben jön meg a gondolat. Fejesugrás a nyelvbe: a bátrak sportja ez. Aki bátor ugyan, de nem elég okos, az elbukik.

Az izgatottságot, amely elfogja a vaktában megszólalót, ma stressznek mondanák sokan. Mindegy, minek mondjuk, ugyanaz a lényege: a szellem kétségbeesés, hogy esetleg nem tudunk kikeveredni a mondatból, amit elkezdtünk. Persze tudjuk, hogy evés közben jön meg az étvágy. De mi van, ha most nem? A kiúttalanságtól való félelem izgalma fokozza szellemi aktivitásunkat: ki kell keverednünk valahogy a labirintusból.

Gyanítom, hogy Kleistnek igaza van, a nagy szónokok gyakran belevetették magukat ebbe a sötét mélységbe. Sőt, talán minden esetben. Sőt, talán nem is lehet nagy szónok, aki sosem. Sőt, talán nem is nagy beszéd, amely nem ilyen ugrás szülötte.

És ha jobban belegondolok, talán az élet modellje mindez. Vannak, akik gyávák élni. Akik mindig biztosra mennek. Apró lépteiket a megszokás, az illem, a megfelelési vágy irányítja. Ezek unalmas emberek. Soha nem teszik próbára magukat, mert érzik, hogy elbuknának. És mert így érzik, valóban el is buknának. Mintha nem is léteznének, úgy élnek itt. Élnek, de nem léteznek. Nekik nincs mit tanácsolni, de én mégis megpróbálom. Emberek, higgyétek el: levés közben jön meg a létvágy.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.