Visszatalálni

Visszatértem az eredethez, a forráshoz, abba a világba, amelyben még úgy éreztük, hogy szavainkat a természettől kaptuk ajándékba.

Gyerek voltam még. Álltam a múzeumban Vaszary János Aranykor című festménye előtt. A képen látható emberpárt ünnepélyes sárgás fény permetezi, öröm és elmúlás összering; körülöttük szobrok és növények egymásba fonódó hullámai. A festmény gyönyörű, szecessziós rámájának dombormű-berakásán szintén növények: folytatják a festményt. A kép nem ér véget ott, ahol véget ér. Megbabonázva néztem, mint egy jelenést. Másnap, fölidézve a látogatást, csak erre az egy képre emlékeztem.

Minden az erdővel kezdődik. 

És ha az erdőnek vége lesz, vége mindennek. Az ember olyan világba születik bele, ahol eleve van erdő. Egy olyan gondolatvilágba, amelyben az erdő az ősállapotot, az eredetet jelenti. Az erdő az eredő. Az erdőjárás mindig lelki séta: visszatérés. Talán még akkor is, ha az erdőjáró ember teljesen érzéketlen. Ha pedig érzékeny saját lelki rezdüléseire, akkor képletesen – ahogy a Cantata profana kolindájában áll – szarvassá változhat. Egybeolvadhat kint és bent, és az erdő élményében akkor megeredhet valami, ami átindázva, beszőve őt terebélyes lelki erdővé nő. És az ember rádöbbenhet, hogy a látott erdő, az erdei séta nem ér véget ott, ahol véget ér.

„Az erdő élménye” – mondtam. Mi van akkor, ha ebben a szókapcsolatban az „erdő” alany? És ha azt mondom, hogy az erdőnek is lehet élménye, amivel azt is állítom, hogy az erdőnek érzékei vannak, lelke van, akkor ezt vajon csak képletesen értem, vagy a szó szoros értelmében?

Ha az ember szarvassá változott, akkor az effajta kérdéseket már nem akarja eldönteni. Hadd lebegjenek, ússzanak a kimondás ködében. 

Visszatértem az eredethez, a forráshoz, abba a világba, amelyben még úgy éreztük, hogy szavainkat a természettől kaptuk ajándékba. Amit kimondunk, a természet mondatja velünk. Nem akarjuk elemezni szavainkat, amelyekkel az erdő életét illetjük, mert azzal elszakítanánk a beszédet talajától. Mindenki döntse el maga, mennyire képletesek a szavaim. És ha úgy érzi a dolgot, ahogyan én, akkor találkozhatunk a szavak ködös erdei tisztásán. Ide visszatérve másképp fogunk szólni egymáshoz, másképp nézünk majd egymás szemébe.

Minden ösvény az emlékezés, a rátalálás útja. Mintha Hermész vezetne aranypálcájával, ha nem is a Hádész árnyai, de a börzsönyi fák között. Bár ha jobban belegondolok, tényleg van az erdőben valami alvilági. „A természet a Sátán temploma” – mondatja Lars von Trier egyik hősével az Antikrisztusban, de ez talán túlzás. Inkább azt mondanám: akár a Hádészban, itt is áll az idő. Pontosabban: az évszakok rajzolta körkörös idő telik, de nem múlik. Az örök körforgás időtlensége járja át az erdő életét. Élet és halál körtáncának minden pillanata millió új élet és millió új halál. Fúj az idő szele, integetnek a falevelek.

Visszatalálni csak akkor tudok valahová, ha előzőleg eltévedtem. Vagy legalábbis eltávolodtam. Belépek az erdőbe: átlényegülök. Az erdei úton már úgy lépkedek, ahogy egy ősember. A szűrt zöld fény, az illatos levegő mintha eredendő önmagammá fürdetne. A szélben a levelek úgy integetnek, mintha egy régi ismerőst üdvözölnének.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)