Hogy a természet elrejtőzik az avatatlanok elől, azt már az ősember is tudta. „Harmonié aphanész phanerész kreittón” – mondja Hérakleitosz. A mondat megszokott fordítása így hangzik: láthatatlan illeszkedés a láthatónál erősebb. De ha meggondoljuk, hogy a görög harmonia eredeti jelentése: természet, no meg hogy a kreittón nem csak erősebbet, de nagyobbat is jelent, akkor fordíthatjuk a töredéket így is: a rejtőzködő természet nagyobb, mint a látható.
Hérakleitosz nemcsak tudta, de explicite ki is mondta, hogy a természet rejtőzködni szeret. Ha érzéketlenül közeledsz felé, megbosszulja. A természet bosszúja persze láthatatlan: a kirándulók hazamennek abban a boldog tudatban, hogy az erdőben jártak. Észre sem veszik, hogy erről szó sincs.
Az erdőn lassan kell lépkedned akkor is, ha nem cserkelsz, csak sétálsz. Aki siet, nem élheti át útját. Sietni a városban kell, teendőtől teendőig. A városban a gyaloglás az utcán zajlik. Az utca az eljutás helye, a teendőké. Az utcát nap mint nap azok veszik birtokba, akiknek teendőik annyi létértelmet hagytak meg, amennyi elég ahhoz, hogy kitöltse ezeket a kőcsatornákat. Az utcán olyan emberek járnak, akiknek az lebeg a szemük előtt, hogy még nem tették meg, ami a dolguk. „Még nem végeztem el a dolgomat” – így kopognak az aszfalton a léptek.
Persze sétálhatunk ráérősen is az utcán. De ez a séta nincs rokonságban az erdei sétával, csak annyiban, hogy egyik lábunkat a másik elé tesszük. Teendőinket a városi sétán ideiglenesen elengedjük ugyan, de a város nem olvadhat bennünk őstalajjá. Nem érezzük úgy, hogy a városból születtünk. Otthonosságunk itt mindig mesterséges marad. Lehetnek persze kedvenc házaink, utcáink, tereink, de itt azért a kő az úr.
Az utcai séta kirakatok falai között zajlik. Olyan nézelődés ez, amelyben tekintetünk minduntalan olyan tárgyak falába ütközik, amelyek még nincsenek birtokunkban. A fogyasztás nem felejt. „Még nem vettem meg ezt a dolgot”.
Merítő 
