A város „még nem”-jei sietőssé teszik a létezést. Aki siet, az nem engedi át magán környezetét, csak fölméri. Az nem hagy időt arra, hogy ittléte átolvadjon a tájba, mert az eljutás kényszere minduntalan továbbsodorja. Ebben a folyamatos továbbsodródásban irányított lény vagyok. A célom irányít. Terelt lelkiállapotom egy olyan ragaszkodás foglya, amely abban a pillanatban, ahogy eléri célját, a hőn áhított tevékenységet, kiüresedik. Fel kell váltania valami másnak, hogy legyen tovább. Folyamatosan változó célok sodornak erre-arra, amíg bele nem fáradok a napba.
Másnap az egész kezdődik elölről.
Az erdei ösvényen gyalogolva is van úti célunk. Nem is lehet másképp, hiszen emberek vagyunk, múltjukból élő, jövőjük felé haladó lények, akik folyton terveket szőnek. De az erdőbe mégsem azért jövünk, hogy valami fontos dolgot elintézzünk. Az erdőben a haladás csak ürügy, a városban cél. És ha időnként mégis, ha teszem azt gombát szedni vagy növényeket fotózni jövünk, az erdő akkor sem engedi, hogy útélményünk maradéktalanul feloldódjon a „még nem tettem meg”, a tevés-vevés, a valamit akarás kényszerében. Vagy ha mégis, akkor reménytelenek vagyunk.
Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)
Merítő
