A magány társasága

Intenzív életet élni annyi, mint hűnek maradni a lét igazságához, amely előttünk fölfénylett.

Forrás: Merítő - Szerző felvétele

Végeérhetetlen kalandra indulni: sodródás.) A világ titkos, földmélyi, léleklápi nedveit csakis olyan szív képes az ember vérmérsékletébe szivattyúzni, amely szabadon dobog. A szabadság a romantikus hős minden életmozdulatából árad. Messziről látni: ez az ember nem hajlandó rá, hogy extenzív rabszolgaéletet éljen; neki mérhetetlenül elege van abból, hogy olyan kreatúrákkal játssza el az együttlétezés színjátékát, akiknek léptei a semmiváró napok ritmusát kopogják ki a hétköznapi teendők, üres célok utáni rohangálások macskakövein.

 A magányos lélek a nagy Sturm und Drang közepette is tudja, mi a lassúság értelme: visszahúzódik magába, és vár. 

Várja, hogy hozzá hasonló lelkekkel kapaszkodhasson össze az élet felszíne alatt. Hogy gyökereik ott, a savószagú mélyben, a föld gyomrában egymásra érezzenek. Lélekcsápjaikkal akkor az egymásra talált fák összefonódnak, és a föld alatt fölvilágló élet, amelynek fénykörében a (gyökér által) érintettek számára kiderül, milyen az igazi őserdő. Hogy milyen érzés találkozni valakivel, akivel úgy érzed: mindig is együtt voltatok. Giccsfilmek elcsépelt toposza ez, amely mégis örökre kisemmizhetetlen.

Kisemmizhetetlenségének oka talán az, hogy amikor két olyan lény, amely elérte már önmagát, találkozik, ebben a kapcsolódásban megszűnik az idő. Ebben a pillanatnyi végtelenségben múlt, jelen és jövő körtáncba kezd. A múlt azért volt, hogy ide vezessen, a jelen azért van, hogy együtt átéljük, a jövő pedig ebből az átélésből nyílik.

Ha ezt képen akarnám ábrázolni, valami olyasmit képzelnék el, mint amilyen a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban. Nem is írok már többet. Nézegessük a képet. Ha a festményidőhöz sikerül hozzálassulnunk, kiderülhet, miről nem beszélek tovább.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)