Már fiatal koromban is egyedül szerettem moziba járni. A csajozást ritkán kötöttem össze a mozizással. A vetítőteremben nem beszélgetni kell, nem smárolni, hanem figyelni a vászonra. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Régi nagy vágyam volt, hogy egyszer egy filmen csontegyedül üljek a moziban. És sikerült. Otar Joszeliani filmjére, az Élt egyszer egy énekes rigóra ültem be a Művészbe. Hárman voltunk nézők, én és egy fiatal pár. És ők – körülbelül a film felénél – elmentek. Nagy élmény volt egyedül maradni, függetlenül a film minőségétől. Mindennek, ami a vásznon történik, én magam vagyok a kisülési pontja, egyedül. Az én magányomon csattan az ostor.
A magányt a romantika fedezte föl. A romantika, amely máig alapjaiban határozza meg világlátásunkat, esztétikai beállítódásunkat.
A marcangolt lelkű romantikus hős egyedül áll a világgal szemben. Társai a szintén magányosak. Háttal állnak nekünk, azaz a társadalomnak, ahogy Caspar David Friedrich képeinek ónémet ruhába öltözött merengői, és az előttük, bennük, általuk kitáruló életet nézik.
Intenzív életet élni annyi, mint hűnek maradni a lét igazságához, amely előttünk fölfénylett. A beteg, zaklatott romantikus vállalja, hogy egész életét úgy éli le, hogy közben sosem marad hűtlen ahhoz a sejtelemhez, amelyet születése rábízott. E sejtelem a világ mélye felé éreztet utat az emberrel. (Tudom, hülyén hangzik ez az „éreztet”, de itt fontos a szenvedő szerkezet. Rábízni magam egy titkos áramlatra: elragadtatás.
