A magány társasága

Intenzív életet élni annyi, mint hűnek maradni a lét igazságához, amely előttünk fölfénylett.

Forrás: Merítő - Szerző felvétele

Már fiatal koromban is egyedül szerettem moziba járni. A csajozást ritkán kötöttem össze a mozizással. A vetítőteremben nem beszélgetni kell, nem smárolni, hanem figyelni a vászonra. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Régi nagy vágyam volt, hogy egyszer egy filmen csontegyedül üljek a moziban. És sikerült. Otar Joszeliani filmjére, az Élt egyszer egy énekes rigóra ültem be a Művészbe. Hárman voltunk nézők, én és egy fiatal pár. És ők – körülbelül a film felénél – elmentek. Nagy élmény volt egyedül maradni, függetlenül a film minőségétől. Mindennek, ami a vásznon történik, én magam vagyok a kisülési pontja, egyedül. Az én magányomon csattan az ostor.

A magányt a romantika fedezte föl. A romantika, amely máig alapjaiban határozza meg világlátásunkat, esztétikai beállítódásunkat. 

A marcangolt lelkű romantikus hős egyedül áll a világgal szemben. Társai a szintén magányosak. Háttal állnak nekünk, azaz a társadalomnak, ahogy Caspar David Friedrich képeinek ónémet ruhába öltözött merengői, és az előttük, bennük, általuk kitáruló életet nézik.

Intenzív életet élni annyi, mint hűnek maradni a lét igazságához, amely előttünk fölfénylett. A beteg, zaklatott romantikus vállalja, hogy egész életét úgy éli le, hogy közben sosem marad hűtlen ahhoz a sejtelemhez, amelyet születése rábízott. E sejtelem a világ mélye felé éreztet utat az emberrel. (Tudom, hülyén hangzik ez az „éreztet”, de itt fontos a szenvedő szerkezet. Rábízni magam egy titkos áramlatra: elragadtatás. 

Végeérhetetlen kalandra indulni: sodródás.) A világ titkos, földmélyi, léleklápi nedveit csakis olyan szív képes az ember vérmérsékletébe szivattyúzni, amely szabadon dobog. A szabadság a romantikus hős minden életmozdulatából árad. Messziről látni: ez az ember nem hajlandó rá, hogy extenzív rabszolgaéletet éljen; neki mérhetetlenül elege van abból, hogy olyan kreatúrákkal játssza el az együttlétezés színjátékát, akiknek léptei a semmiváró napok ritmusát kopogják ki a hétköznapi teendők, üres célok utáni rohangálások macskakövein.

 A magányos lélek a nagy Sturm und Drang közepette is tudja, mi a lassúság értelme: visszahúzódik magába, és vár. 

Várja, hogy hozzá hasonló lelkekkel kapaszkodhasson össze az élet felszíne alatt. Hogy gyökereik ott, a savószagú mélyben, a föld gyomrában egymásra érezzenek. Lélekcsápjaikkal akkor az egymásra talált fák összefonódnak, és a föld alatt fölvilágló élet, amelynek fénykörében a (gyökér által) érintettek számára kiderül, milyen az igazi őserdő. Hogy milyen érzés találkozni valakivel, akivel úgy érzed: mindig is együtt voltatok. Giccsfilmek elcsépelt toposza ez, amely mégis örökre kisemmizhetetlen.

Kisemmizhetetlenségének oka talán az, hogy amikor két olyan lény, amely elérte már önmagát, találkozik, ebben a kapcsolódásban megszűnik az idő. Ebben a pillanatnyi végtelenségben múlt, jelen és jövő körtáncba kezd. A múlt azért volt, hogy ide vezessen, a jelen azért van, hogy együtt átéljük, a jövő pedig ebből az átélésből nyílik.

Ha ezt képen akarnám ábrázolni, valami olyasmit képzelnék el, mint amilyen a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban. Nem is írok már többet. Nézegessük a képet. Ha a festményidőhöz sikerül hozzálassulnunk, kiderülhet, miről nem beszélek tovább.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)