Ha az ember természetfilmet forgat, nemigen találkozik kirándulókkal. A hajnali szürkület már az erdőn találja, és reggel 8-9 körül, amikor a mezei erdőjárók még javában reggeliznek, ő már otthon, a számítógép előtt ülve piszmog az elkészült felvételekkel, hiszen ekkor már túl éles a napfény a filmezéshez. Olykor mégis előfordul, hogy az embernek kirándulóidőben van dolga odakint.
Velem is ez történt nemrég. Kilenckor érkeztem a Börzsöny kapujának is nevezhető királyréti sorompóhoz. Ez arra szolgál, hogy a sajnos egyre nagyobb számban ide érkező kirándulókat parkolási díj fizetésére kényszerítse. Amikor sorra kerülök, jön a sorompókezelő. Mondom, hogy bemennék, van engedélyem, bárhová behajthatok a nemzeti park területén. „Aztán kitől van az az engedély?” – kérdi amaz. „A kormánytól” – mondom. „Az ide kevés” – vágja rá öntudatosan. Ez az a pillanat, amikor úgy döntök, nem vitatkozom ezzel a barommal. „Akkor jelentsen föl” – mondom, és áthúzok a nyitott sorompó alatt.
Van egy olyan nézet, miszerint az ember, ha hatalmat kap, szükségképpen kifordul önmagából.
Még akkor is, ha a hatalomnak csak egy morzsája jut neki. Az a tény, hogy uralkodhatsz embertársaidon, még ha csak néhány kirándulón is, kihozza belőled a barmot, mondják e teória hívei.
Hajlok rá, hogy néhány megszorítással igazat adjak nekik. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen a hatalmat kapott ember lelki alkata. Van, aki a sorompóhúzogató rabszolgánál mérhetetlenül több hatalommal bír, és a barmot mégis meg tudja fékezni magában. A legrosszabb eset az, amikor olyasvalaki kap hatalmat, aki legbelül érzi, hogy alkalmatlan a feladatra. Ilyenkor túlkompenzál, lélekfogata lovai szétszaladnak, mint Phaethón kocsija az égen, és ő iszonyú pusztítást okoz. Akiben nincs tehetség az uralomra, azt a társadalmi hatalom kicsinálja. És itt pillantható meg a hatalomhoz jutás feladatjellege. Mert aki hozzájut, annak először is magába kell néznie: alkalmas-e a feladatra. Ha igen, akkor talán – minden előzetes hatalomelméleti teória ellenére – nem fog visszaélni vele. És ha alárendeltjei érzik, hogy ő irányításra született, és helyzetével nem akar bizonyítani önmagának semmi olyat, ami nem igaz, akkor alárendelt mivoltuk ellenére is megfér kapcsolatukban a szimpátia, a barátság (sőt, horribile dictu: a szeretet). De mit nevezek én uralomnak? És egyáltalán: mit nevezünk hatalomnak?
Egyszerű: az uralom képesség, a hatalom pedig viszony.
De hogy szokásommal ellentétben most szellemi eszmélkedésem korának legfőbb gurujához, Hamvas Bélához forduljak, akiről – mint valami erős szerről – rég lejöttem ugyan, de akinek írásait továbbra is javaslom minden fiatalnak, aki szívesen tévedne szellemi utakra, jöjjön egy idézet tőle. Ő azt mondja, hogy a hatalom olyan materiális társadalmi pozíció, amelynek önmagában semmilyen szellemi tartalma nincs. A hatalmat ezért mindig az uralomnak kell szentesítenie. „És ha nem szentesíti, a hatalom szellemtelen, igazságtalan, értelmetlen és gonosz. […] A hatalom és az uralom az anyagi természetben, s így az ember történeti közösségében egymást sohasem fedi: ez a kormányzat és a kormányzás megoldhatatlan válsága s gyógyíthatatlan sebe.”
