Ki vagyok én?

Nagyon trendi, ha anyánkat Bélának hívják, vagy ha leendő kistestvérünket apa tervezi megszülni.

Magyarnak lenni ma önmagában gáz, mert ha külföldivel beszélgetsz, rögtön azt kérdezi, milyen érzés diktatúrában élni. Magyarország a fekete bárány, itt nincs jogállam, nincs szólásszabadság, Renitenskedő, rasszista, maradi köcsögök országa ez, gondolja a művelt Nyugat. Akik veszik a fáradságot és ide utaznak, azok ebből a fene nagy diktatúrából nem látnak ugyan semmit, de hát nyilván nem a szemüknek hisznek, hanem a nyugati sajtónak. Az európai országokat amúgy sem uralhatják azok, akik eddig tették, pusztán azért, mert ide születtek. Rájuk kell ereszteni mindenféle egzotikus népek tömegeit, hadd legyen úr a keveredés.

A városi vagy falusi lokálpatriotizmus eleve szégyenletes, hiszen globálisan kell gondolkodni, ez lett meghatározva. Begubózni egy városbuborékba elmaradott dolog, a faluról nem is beszélve.

A családok szétverése is látványosan halad. A hagyományos apa-anya-gyerek fölállás meghaladottá vált; sokkal korszerűbb, ha a gyerek olyan televényben növekszik, amelyben bármilyen őrület elképzelhető. 

Nagyon trendi, ha anyánkat Bélának hívják, vagy ha leendő kistestvérünket apa tervezi megszülni. 

Így könnyebb kibekkelnünk, amíg tizenkét évesek leszünk, hogy végre átoperáltathassuk magunkat azzá, amik úgysem lehetünk. (Nota bene, sérelmesnek érzem, hogy még nem kérhető a fajátalakító műtét. Felháborító, hogy csakis azért kell homo sapiensként végigélnem az életemet, mert véletlenül annak születtem. Jómagam például szeretnék inkább imádkozó sáska lenni. Igaz, hogy akkor a szexet nagyon meg kell majd gondolnom.)

A barátság és a szerelem hagyományos identitásával is baj van. A korszerű az a felfogás, amely szerint ezek az érzelmek oda-vissza átalakulhatnak egymásba. Ha egy amerikai filmben két barátot látunk, biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan smárolni fognak. Homokos párok eleve is kihagyhatatlanok a mai filmekből. Ha csak mellékesen is, de legalább egy b…zeráns jelenetnek mindegyikben lennie kell. Ezzel elértük az utolsó kört is: az embert már metafizikai, szubsztanciális szintjén is elbizonytalanították.

Hadd foglaljam össze az eddigieket. A „ki vagyok én” kérdése a mai véleménydiktátorok fáradságos munkája révén minden síkon megválaszolhatatlanná vált. A kozmosz, a Föld, Európa, a haza, a lakhely, a család, a társ síkjai egytől egyig elmocsarasodtak. Ennek a hatalmas ingoványnak a közepét próbál pillangózni az egyén. A minden hitéből kitért lepkelélek.

A folyamat a vége felé jár. A cél az, hogy legyünk mindannyian semmik. Hogy már eszembe se jusson, ki voltam én.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)