Kamaszkoromban Hobo üvöltötte ezt a színpadról az őrjöngő csövesek felé, akik között (amolyan szaloncsövesként) jómagam is ott ugráltam. Akkoriban minden társadalmi szinten divatja volt az effajta identikus merengésnek. Tényleg, ki is vagyok én? – kérdezte magától boldog-boldogtalan.
Eltekintve attól az elhanyagolható, ám annál komikusabb rétegtől, amelynek tagjai még ma, hatvan-hetven évesen is ezt a kételyt vágják reggelente a fürdőszobatükörbe, demonstrálva, hogy azóta sem jutottak sehonnan sehova, az a nemzedék egészen tűrhetően felnőtt, és végül megtalálta a helyét a világban.
Akkoriban a közfelfogás megnyugtatóan homogén volt abban a tekintetben, hogy van itt egy barátságos Naprendszer, abban bolyg a mi bolygónk, azon van egy magasztos múltú, Európa nevű földrész, benne a megcsonkított, de még létező Magyarországgal, ahol kinek-kinek megvan a városa-faluja, ahol lokálpatriótáskodhat ezerrel, miközben kiélheti magát az identitás még szűkebb körében, a családban, a csajával és/vagy a barátaival, és hogy e szűkülő szeretetkörök közepén ott csücsül önazonossága, aki ő maga.
Nos, hölgyeim és uraim, ennek a biztonságos, koncentrikus énvilágnak egyszer s mindenkorra vége van. Korábbi azonosságtudatunk, biztonságunk oda. Szép sorban minden körét, bugyrát kilőtték a véleménymanipulátorok. (Hogy a tömegek teljes elbizonytalanítása kinek áll érdekében, arról vannak sejtéseim, de az majd egy másik írás tárgya lesz.) Nézzük sorjában!
A Naprendszert ma már a rosszindulatú fekete lyukak és az exobolygók semmije méregeti. És a szennyportálok naponta megírják, hogy melyik meteorit vagy napkitörés fogja pár napon belül elpusztítani a Földet.
Európa múltja még ma is magasztos, csakhogy mostanában az a szokás, hogy a fehér ember történelméről nem illik beszélni, helyette szégyellni illik, ha véletlenül sápadtarcúnak születtünk. Ami valóban szégyellhető, ha belegondolunk, hogy mit műveltek Európa népei más földrészek bennszülötteivel. Csak éppen az a probléma, hogy ezt a szégyent rá kellene bízni az egyénre. Döntse el ő, van-e kedve rég halott, napnyugati földrésztársai miatt pironkodni, vagy nincs. Csakhogy ez a szégyen immár kötelező, és aki ellene szól, azt bedarálják.
Magyarnak lenni ma önmagában gáz, mert ha külföldivel beszélgetsz, rögtön azt kérdezi, milyen érzés diktatúrában élni. Magyarország a fekete bárány, itt nincs jogállam, nincs szólásszabadság, Renitenskedő, rasszista, maradi köcsögök országa ez, gondolja a művelt Nyugat. Akik veszik a fáradságot és ide utaznak, azok ebből a fene nagy diktatúrából nem látnak ugyan semmit, de hát nyilván nem a szemüknek hisznek, hanem a nyugati sajtónak. Az európai országokat amúgy sem uralhatják azok, akik eddig tették, pusztán azért, mert ide születtek. Rájuk kell ereszteni mindenféle egzotikus népek tömegeit, hadd legyen úr a keveredés.
A városi vagy falusi lokálpatriotizmus eleve szégyenletes, hiszen globálisan kell gondolkodni, ez lett meghatározva. Begubózni egy városbuborékba elmaradott dolog, a faluról nem is beszélve.
