Szellemtánc

Hogy ki mennyire nosztalgikus, az, gondolom, lelki alkat függvénye.

Forrás: Merítő - A szerző felvétele

Legutóbb a visszatérésről volt szó. És ha már így alakult, akkor meg kell említenünk a görög mitológia nagy visszatérőjét, Orpheuszt, akinek szintén az volt a feladata, hogy a legmélyebb fájdalomban találjon rá halott szerelmére, és onnan hozza vissza. Mint tudjuk, ő elbukott végül, mert nem bízott dala erejében, mert nem hitt benne, hogy kedvese követi őt a visszaúton. Orpheusz végül, aki a hangban nem hitt, visszafordult a képért. Hátrafordult, hogy lásson, Eurüdiké pedig visszamerült a homályba. A görög dalnoknak éppen annyira sikerült a kaland, amennyire a magyar népdal énekesének: az ittlétét nem, csak az emlékét tarthatta meg annak, akit a legjobban szeretett.

Hogy ki mennyire nosztalgikus, az, gondolom, lelki alkat függvénye. Nem hinném, hogy empirikusan befolyásolni lehet. 

Aki hajlamos rá, hogy fájó emlékekben rendezkedjen be, aki szeret ebben a sötét erdőben sétálni, az visszaforduló tekintettel él, érzékenyen arra, ami elveszett. Ám így az elveszett nem vész el, hanem alkotóerővé válik. Akin a fekete epe, a melaina kholé uralkodik, aki tehát velejéig melankolikus, az általában művész, és megfordítva. Így tartották ezt már évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt is. 

(Jegyezzük meg újra: a melankólia nem betegség. Nem depresszió. Melankolikusan lehet alkotni, depressziósan nem.) Akinek alkotóereje képes rá, hogy arra támaszkodjon, ami lét és nemlét határán imbolyog, az a legmesszebb ment az emberi úton. Az olyan mélyre jutott a sötét erdőben, ahol „az igaz utat nem lelém” panaszszava már viccesnek hangzik.

De jusson a művész bármilyen mélyre saját vadonjában, itt nem maradhat. Mert az ő feladata, hogy hírt hozzon a többieknek erről a vidékről. 

Soha nem hittem el, amikor egy-egy költő barátomtól azt hallottam, hogy ő csak magának ír. Aki magának ír, nem költő. Hogy az alkotás ab ovo közösségteremtő aktus, arra az egyik legfőbb bizonyíték, hogy ha megírok egy verset, azonnal fel kell olvasnom valakinek. Mindegy, kinek. Mindegy, hogy mond-e valamit a versről, vagy csak hallgat. A lényeg, hogy a kész műnek be kell járnia valamilyen köztes lélekteret. A vers az első felolvasással születik meg. Ahogy a dráma a színpadra állítással. Ahogy Walter Benjamin szerint minden mű a kritikai reflexióval. Amikor a vers első ízben megszólal, amikor tehát hangot kap, vagy ha úgy tetszik: zenét, akkor lép be a világteremtő erők nagy szellemtáncába. Költőként persze hazabeszélek: ez a tánc az élet forrása és célja.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)