(Jegyezzük meg újra: a melankólia nem betegség. Nem depresszió. Melankolikusan lehet alkotni, depressziósan nem.) Akinek alkotóereje képes rá, hogy arra támaszkodjon, ami lét és nemlét határán imbolyog, az a legmesszebb ment az emberi úton. Az olyan mélyre jutott a sötét erdőben, ahol „az igaz utat nem lelém” panaszszava már viccesnek hangzik.
De jusson a művész bármilyen mélyre saját vadonjában, itt nem maradhat. Mert az ő feladata, hogy hírt hozzon a többieknek erről a vidékről.
Soha nem hittem el, amikor egy-egy költő barátomtól azt hallottam, hogy ő csak magának ír. Aki magának ír, nem költő. Hogy az alkotás ab ovo közösségteremtő aktus, arra az egyik legfőbb bizonyíték, hogy ha megírok egy verset, azonnal fel kell olvasnom valakinek. Mindegy, kinek. Mindegy, hogy mond-e valamit a versről, vagy csak hallgat. A lényeg, hogy a kész műnek be kell járnia valamilyen köztes lélekteret. A vers az első felolvasással születik meg. Ahogy a dráma a színpadra állítással. Ahogy Walter Benjamin szerint minden mű a kritikai reflexióval. Amikor a vers első ízben megszólal, amikor tehát hangot kap, vagy ha úgy tetszik: zenét, akkor lép be a világteremtő erők nagy szellemtáncába. Költőként persze hazabeszélek: ez a tánc az élet forrása és célja.
Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)
Merítő
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!