Az ember nosztalgikus, visszatekintő lény. A dolgok elmúlására különösen érzékeny. Tapasztalatait a korábbiakhoz méri. A korábbiakat pedig a legkorábbiakhoz. Visszavágyik a szülői házba, fiatalkora kedves helyszíneire, régi szeretőjéhez.
Mindenkinek megvan a személyes aranykora, annak nosztalgikus emlékhelyeivel. Az emberre minden egyes volt-nincs tapasztalat önnön elmúlásának előérzetét rója. Minden elsápadt „hova lett?” sóhaj a „hova leszek majd?” lelki modellje. Valahogy itt termettünk, a Földön, ami megmagyarázhatatlan, és valahogy eltűnünk majd innen, ami feldolgozhatatlan.
...milyen ocsmányul
mozog a kitátott szánk és gyász-roncsolta
arcunk ahogy zabálunk
temetés után mindjárt mintha
attól félnénk megjelenik
a halott és legyömöszöli
torkunkon az összes emléket
amit sose tudunk megemészteni
Tornai József Az összes emlék című verséből való a részlet. Becsatornázni a becsatornázhatatlant. Mintha mindennek, ami a múlhatatlan ködöt idézi, el kellene tűnnie életünkből a kivehetőben, a jól láthatóban, a becsatornázottban. Mintha azzal is kezdenünk kellene valamit, amivel semmit sem lehet. Száműzni az érthetetlent, az észvesztőt, a kibírhatatlant a cél érdekében.
De mi a cél? Talán hogy csináljunk valamit. Az életünkben, az életünkkel.
„Az élet cselekvést jelent” – mondja Ady, ami egyrészt igaz, másrészt pedig arra az elkeseredett kísérletre mutat rá, amelyet úgy nevezhetnék: a köd megszólítása. Szólongatjuk a ködöt, ahonnan jövünk, amelyben eltűnünk végül. Az őszi daruvonulás jut eszembe. Ahogy állok a hortobágyi pusztán a hajnali ködben, és hallgatom a tavi éjszakázóhelyükről kirepülő madarak kiáltásait. Szólongatják egymást a láthatatlanban. Amúgy is panaszos krúgatásuk ilyenkor még drámaibb, még szebb. Még emberibb.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Végh Attila)
Merítő
