Száműzni az érthetetlent?

De mi a cél? Talán hogy csináljunk valamit. Az életünkben, az életünkkel.

Forrás: Merítő - A szerző felvétele

Visszatalálni csak akkor tudok valahová, ha előzőleg eltévedtem. Vagy legalábbis eltávolodtam. Belépek az erdőbe: átlényegülök. Az erdei úton már úgy lépkedek, ahogy egy ősember. A szűrt zöld fény, az illatos levegő mintha eredendő önmagammá fürdetne. A szélben a levelek úgy integetnek, mintha egy régi ismerőst üdvözölnének.

A visszatérés persze nem mindig könnyű. Gyakran fáj. Nehéz platonistának lenni a mai világban. 

Nem könnyű úgy idézni magunkban az erdő ideáját, hogy közben letarolt hegyoldalakon vágunk át, lépten-nyomon kivágott-felfűrészelt rönkök és hatalmas, kitépett, kifordított gyökerek közt botladozva, a roncstelepre hasonlító erdőn. A Börzsönyben nem ritka az ilyen tönkretett táj. (Soha nem fogom megérteni, hogy védett természeti területen miért nem lehet megtiltani a favágást és a vadászatot.)

A visszatérés fájdalmát görög szóösszetétellel nosztalgiának mondjuk. Fájni akkor tud a visszaút vagy a visszatekintés, ha szembesít bennünket a veszteséggel. Ha a földrajzi vagy lelki táj, ahová visszatértünk, már nem olyan, mint amilyen akkor volt. Nosztalgia nincs aranykor nélkül. És megfordítva.

Az ember nosztalgikus, visszatekintő lény. A dolgok elmúlására különösen érzékeny. Tapasztalatait a korábbiakhoz méri. A korábbiakat pedig a legkorábbiakhoz. Visszavágyik a szülői házba, fiatalkora kedves helyszíneire, régi szeretőjéhez.

Mindenkinek megvan a személyes aranykora, annak nosztalgikus emlékhelyeivel. Az emberre minden egyes volt-nincs tapasztalat önnön elmúlásának előérzetét rója. Minden elsápadt „hova lett?” sóhaj a „hova leszek majd?” lelki modellje. Valahogy itt termettünk, a Földön, ami megmagyarázhatatlan, és valahogy eltűnünk majd innen, ami feldolgozhatatlan.

...milyen ocsmányul

mozog a kitátott szánk és gyász-roncsolta

arcunk ahogy zabálunk

temetés után mindjárt mintha

attól félnénk megjelenik

a halott és legyömöszöli

torkunkon az összes emléket

amit sose tudunk megemészteni

Tornai József Az összes emlék című verséből való a részlet. Becsatornázni a becsatornázhatatlant. Mintha mindennek, ami a múlhatatlan ködöt idézi, el kellene tűnnie életünkből a kivehetőben, a jól láthatóban, a becsatornázottban. Mintha azzal is kezdenünk kellene valamit, amivel semmit sem lehet. Száműzni az érthetetlent, az észvesztőt, a kibírhatatlant a cél érdekében. 

De mi a cél? Talán hogy csináljunk valamit. Az életünkben, az életünkkel.

 „Az élet cselekvést jelent” – mondja Ady, ami egyrészt igaz, másrészt pedig arra az elkeseredett kísérletre mutat rá, amelyet úgy nevezhetnék: a köd megszólítása. Szólongatjuk a ködöt, ahonnan jövünk, amelyben eltűnünk végül. Az őszi daruvonulás jut eszembe. Ahogy állok a hortobágyi pusztán a hajnali ködben, és hallgatom a tavi éjszakázóhelyükről kirepülő madarak kiáltásait. Szólongatják egymást a láthatatlanban. Amúgy is panaszos krúgatásuk ilyenkor még drámaibb, még szebb. Még emberibb.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Végh Attila)