Visszatalálni csak akkor tudok valahová, ha előzőleg eltévedtem. Vagy legalábbis eltávolodtam. Belépek az erdőbe: átlényegülök. Az erdei úton már úgy lépkedek, ahogy egy ősember. A szűrt zöld fény, az illatos levegő mintha eredendő önmagammá fürdetne. A szélben a levelek úgy integetnek, mintha egy régi ismerőst üdvözölnének.
A visszatérés persze nem mindig könnyű. Gyakran fáj. Nehéz platonistának lenni a mai világban.
Nem könnyű úgy idézni magunkban az erdő ideáját, hogy közben letarolt hegyoldalakon vágunk át, lépten-nyomon kivágott-felfűrészelt rönkök és hatalmas, kitépett, kifordított gyökerek közt botladozva, a roncstelepre hasonlító erdőn. A Börzsönyben nem ritka az ilyen tönkretett táj. (Soha nem fogom megérteni, hogy védett természeti területen miért nem lehet megtiltani a favágást és a vadászatot.)
A visszatérés fájdalmát görög szóösszetétellel nosztalgiának mondjuk. Fájni akkor tud a visszaút vagy a visszatekintés, ha szembesít bennünket a veszteséggel. Ha a földrajzi vagy lelki táj, ahová visszatértünk, már nem olyan, mint amilyen akkor volt. Nosztalgia nincs aranykor nélkül. És megfordítva.
