A mentő angyala

Az emberi lét és az időbeliség kapcsolatának tekintetében három felfogás, három csoport rajzolódik ki.

Fotó: Forrás: Merítő - A szerző felvétele

Nekem nincsenek krónikus megváltási hajlamaim, de hajlamos vagyok rá, hogy mentőautónak képzeljem magam. Hogy időnként fölvegyek egy jobb sorsra érdemes lelket, és elszállítsam valami ispotályba, ahol magához térhet. Ma reggel a kertben üldögélve elgondolkodtam, miért van ez így.

Némely misztikus gondolkodók azt tanítják: bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be. Ebben van valami. Én is elborzadok, amikor azt hallom, hogy néhány millió év múlva a Nap izzó szája elnyeli a Földet. Elviselhetetlen a gondolat, hogy mindennek, ami ezen a glóbuszon van, vége lesz egyszer. Mert akkor semmi értelme nem volt a létnek, a történelemnek, a kultúrának. A rengeteg szenvedésnek, amelyet átélt az emberiség. Semmi kétség: valahogy úgy vagyunk megalkotva, hogy eleve öröklétben gondolkodjunk. De hogyan is állunk az idővel?

Az emberi lét és az időbeliség kapcsolatának tekintetében három felfogás, három csoport rajzolódik ki. 

Nézzük előbb az öröklét híveit. Ők tisztában vannak vele, hogy az emberi lét értelme valahogy az időbeliséghez kötődik, de ezt negatíve képzelik. Az ő felfogásukban ugyanis minél időtlenebb valami, annál magasabb rendű. Az emberi létezésben minél kevésbé tart kapcsolatot a zajló idővel az ember, annál jobban el tud rugaszkodni a tiszta lét felé, így tartják ők. És ennek jegyében az öröklétnek áldozzák fel mindennapjaikat. Úgy hiszik, hogy a világ menetének igazodnia kell az ő éteri vérmérsékletükhöz. Azokat a jelenségeket, amelyek kilógnak e lelki ernyő alól, nem veszik észre, nem értik. Lényegtelennek, kiküszöbölendőnek gondolják.

Vannak azután, akik épp ellenkezőleg: csak a mindennapokban hisznek. Az ő életük folyamatos tevés-vevés, és semmi több. Semmilyen magasabb létsíkhoz nincs közük, semmilyen emelkedettség nem érdekli őket. Ők is a temporalitás szolgái, de az ő életüket a mindennapok áramideje rángatja. A dolgok menetéhez igazítják vérmérsékletüket. Ezek az úgynevezett hétköznapi emberek. (Egyszer például átjött hozzánk a szomszéd, Edit néni, és megmutatta füzetkéjét, amelybe a mindennapi teendőket írja be. Amit elvégzett, azt kipipálja. Ő akkor boldog, ha a nap végén csupa pipa minden.)

Végül vannak olyanok, akik nem az öröklétben, nem a mindennapokban, hanem a pillanatban hisznek. Nem tulajdonítanak jelentőséget a felszínes tevés-vevésnek, de az örök élet illúziójának sem. Az egyik túl földhözragadt, a másik túlságosan légből kapott nekik. A pillanatba beleélve magukat a mindennapoktól épp olyan távot tartanak, mint a soha át nem élt végtelentől. Abban az ajtónyílásban vannak otthon, amely a „honnan jössz” és a „hová mégy” kettős kérdésterének fénypengéje.

Vicces, hogy a pillanat embereit mindkét másik csoport tagjai lelki rokonuknak érzik. (Talán mediális helyzetük miatt.) Kilép a hétköznapokból, belép az idő végtelenjébe – így látják őket az örök életre berendezkedők. Épp fordítva látják, és hasonlóképp rokonuknak érzik őket a munkák és napok szolgái. Előbbiek elhivatottságot látnak a pillanat embereinek szemében, utóbbiak kötelességtudatot.

Mindeközben ők, az ajtónyílásban élők nem éreznek sem elhivatottságot, sem kötelességet. Sőt, mindkét szót gyűlölik.

A pillanat fénynyílásába nem azért állnak bele, amiért félreértőik a maguk létfelfogása által rendelt szerepbe. Nem a kötelesség, és nem a küldetéstudat, hanem úri kedvük diktálja így. Élvezetből teszik, amit tesznek. Mert abban viszont hisznek, hogy az élet célja önmaga minél teljesebb, érettebb, tudatosan ösztönös átélése. Nem a kötelességnek áldozzák életüket, hanem a kötetlenségnek. És nem az elhivatottságnak, hanem a hívatlannak, a váratlannak, a kalandnak. A szabadság rezignált lovagjai ők, a mentő angyalai. És amikor odafigyelőn, beszélgetéssel próbálnak segíteni egy embertársukon, akkor az első, amit tesznek, hogy beadják a hordágyon fekvő eszméletlennek a Dionüszosz-infúziót. Hogy magához térjen végre. Aztán a mentő elindul, felzúgnak a szirénák, röpül a fehér kocsi. Amerre megy, oldja a szokványos forgalmi rendet.

Borítókép: illusztráció (A szerző felvétele)