A mentő angyala

Az emberi lét és az időbeliség kapcsolatának tekintetében három felfogás, három csoport rajzolódik ki.

Fotó: Forrás: Merítő - A szerző felvétele

Vannak azután, akik épp ellenkezőleg: csak a mindennapokban hisznek. Az ő életük folyamatos tevés-vevés, és semmi több. Semmilyen magasabb létsíkhoz nincs közük, semmilyen emelkedettség nem érdekli őket. Ők is a temporalitás szolgái, de az ő életüket a mindennapok áramideje rángatja. A dolgok menetéhez igazítják vérmérsékletüket. Ezek az úgynevezett hétköznapi emberek. (Egyszer például átjött hozzánk a szomszéd, Edit néni, és megmutatta füzetkéjét, amelybe a mindennapi teendőket írja be. Amit elvégzett, azt kipipálja. Ő akkor boldog, ha a nap végén csupa pipa minden.)

Végül vannak olyanok, akik nem az öröklétben, nem a mindennapokban, hanem a pillanatban hisznek. Nem tulajdonítanak jelentőséget a felszínes tevés-vevésnek, de az örök élet illúziójának sem. Az egyik túl földhözragadt, a másik túlságosan légből kapott nekik. A pillanatba beleélve magukat a mindennapoktól épp olyan távot tartanak, mint a soha át nem élt végtelentől. Abban az ajtónyílásban vannak otthon, amely a „honnan jössz” és a „hová mégy” kettős kérdésterének fénypengéje.

Vicces, hogy a pillanat embereit mindkét másik csoport tagjai lelki rokonuknak érzik. (Talán mediális helyzetük miatt.) Kilép a hétköznapokból, belép az idő végtelenjébe – így látják őket az örök életre berendezkedők. Épp fordítva látják, és hasonlóképp rokonuknak érzik őket a munkák és napok szolgái. Előbbiek elhivatottságot látnak a pillanat embereinek szemében, utóbbiak kötelességtudatot.

Mindeközben ők, az ajtónyílásban élők nem éreznek sem elhivatottságot, sem kötelességet. Sőt, mindkét szót gyűlölik.

A pillanat fénynyílásába nem azért állnak bele, amiért félreértőik a maguk létfelfogása által rendelt szerepbe. Nem a kötelesség, és nem a küldetéstudat, hanem úri kedvük diktálja így. Élvezetből teszik, amit tesznek. Mert abban viszont hisznek, hogy az élet célja önmaga minél teljesebb, érettebb, tudatosan ösztönös átélése. Nem a kötelességnek áldozzák életüket, hanem a kötetlenségnek. És nem az elhivatottságnak, hanem a hívatlannak, a váratlannak, a kalandnak. A szabadság rezignált lovagjai ők, a mentő angyalai. És amikor odafigyelőn, beszélgetéssel próbálnak segíteni egy embertársukon, akkor az első, amit tesznek, hogy beadják a hordágyon fekvő eszméletlennek a Dionüszosz-infúziót. Hogy magához térjen végre. Aztán a mentő elindul, felzúgnak a szirénák, röpül a fehér kocsi. Amerre megy, oldja a szokványos forgalmi rendet.

Borítókép: illusztráció (A szerző felvétele)