Szellemerdő

Régi nagy tervem, hogy természetfilmet forgatok Erdélyről.

Forrás: Merítő - A szerző felvétele

Pontosabban: a Székelyföldről. Pontosabban: a Görgényi-havasokról és a Hargitáról. Harmincöt évvel ezelőtt jártam először ezen a tájon. Vadőr barátaim akkor beültettek olyan medvelesekre, ahol időnként a rettenthetetlen medvevadász, a Kárpátok géniusza itta a cujkát, amíg arra nem jött egy szerencsétlen állat. Azóta a diktátor halott – alattvalói agyonlőtték, mint egy kutyát –, a medvék pedig köszönik, megvannak. (Talán túl sokan is. A táplálékpiramis ugyanis attól piramis, hogy a csúcsragadozóból van a legkevesebb, márpedig ezen a vidéken jóval több medve él, mint farkas és hiúz együttvéve. Ez egészségtelen, amit az is jelez, hogy az eredetileg emberkerülő mackók már a falvakba és városokba is bejárnak.)

Most végre belekezdtem a filmbe. Egy hetet töltöttem a hegyekben. Hajnali fényben jártam patakok Teleki-virággal teleszórt partján; néztem, hogyan úszik a vízen a fiókáit etető vízirigó; cserkeltem vad, háborítatlan bükkösben, ahol a fák közé lépve azonnal látni, hogy maradék csonkamagyar erdőink ezekkel a rengetegekkel köszönőviszonyban sincsenek; és persze filmeztem a medvéket, azokat a lényeket, amelyekben a tiszteletet parancsoló őserő és a bohókás kedvesség egy testben él.

Erdei merengéseim eszembe juttattak mondatokat a természetről írott esszéimből. Itt, az ősfák között fölidézve mintha új életre kelnének a gondolatok. Mintha az erdőnek a Börzsöny, a Bükk és a Zemplén bükköseiben megérzett szelleme itt, ebben a vadonban töltené be egész tágasságát bennem. Mintha egy folyónak megnyitnánk az utat a tómeder felé: ömlik a lét a gondolatba.

Az erdő a végső valóság helye. Itt minden az, ami. Az igazság itt önmagát nyilvánítja ki. Az erdő ébersége kiolt mindent, amivel a városban az emberek áltatják magukat. 

A természetben nincs karrier, felelősség, számítás, morál. Csak a tiszta, romlatlan életösztön. Amikor Nietzsche úgy látja, hogy az élet már nem képes aktualizálni önnön potenciális mélységét, akkor ennek okát mindig valamilyen korlátozó tényezőben látja. Az életet ilyenkor kiszolgáltatják valami tőle idegen erőnek, mondja. Nietzsche szerint Szókratész az életet a száraz, spekulatív észnek szolgáltatta ki, a kereszténység pedig a morálnak.

Holott az élet – legalábbis az intenzíven átélt, önmagát kinyilvánító, a dionüszoszi erdősötétben, azaz az ember lélekmélyén lakozó élet – sem nem észszerű, sem nem morális.

Nem véletlen, hogy Zarathustra tíz évig egy erdőben élt. Az erdő tiszta, éber tekintete lakóitól is éberséget követel. Itt mindennek tétje van, és mindennek az élet maga a tétje. Az állatok megindító komolysága erre tanít bennünket, erdőjárókat. Komolytalan lényeket.

Az erdőn ébernek kell lenned. Ahol minden ennyire tisztán önmaga, ott ha nem látsz tisztán, nem látsz semmit. De ha éberen járod az erdőt, talán a saját belső őserdőd is kitisztul, megnyílik előtted.

Hogy ez mit jelent? Ihletett pillanatokban, alkotás vagy „műélvezés” közben gyakran elfog az érzés: a szellem én vagyok. Egylényegűvé váltunk. Ugyanez történik, ha sikerül úgy ott lennem az erdőben, mint egy bükkfa vagy szarvas. A testem az erdő folytatása, a hajnali fény belülről jár át. És ha az ember filmezni szeretné az erdőt, hát ezt az érzést kell filmre vennie. Ennél kevesebbért nem érdemes kézbe venni a kamerát.

Borítókép: illusztráció (a szerző felvétele)