Erdei merengéseim eszembe juttattak mondatokat a természetről írott esszéimből. Itt, az ősfák között fölidézve mintha új életre kelnének a gondolatok. Mintha az erdőnek a Börzsöny, a Bükk és a Zemplén bükköseiben megérzett szelleme itt, ebben a vadonban töltené be egész tágasságát bennem. Mintha egy folyónak megnyitnánk az utat a tómeder felé: ömlik a lét a gondolatba.
Az erdő a végső valóság helye. Itt minden az, ami. Az igazság itt önmagát nyilvánítja ki. Az erdő ébersége kiolt mindent, amivel a városban az emberek áltatják magukat.
A természetben nincs karrier, felelősség, számítás, morál. Csak a tiszta, romlatlan életösztön. Amikor Nietzsche úgy látja, hogy az élet már nem képes aktualizálni önnön potenciális mélységét, akkor ennek okát mindig valamilyen korlátozó tényezőben látja. Az életet ilyenkor kiszolgáltatják valami tőle idegen erőnek, mondja. Nietzsche szerint Szókratész az életet a száraz, spekulatív észnek szolgáltatta ki, a kereszténység pedig a morálnak.

















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!