időjárás 16°C Mihály 2022. szeptember 29.
logo

Misztrál

Végh Attila
2022.08.12. 07:30
Misztrál

Nézzük előbb az alaphelyzetet! Ez a következő: kies hazánkban manapság egy-egy új verseskötet 5-600 példányban jelenik meg. Hogy ez mire elég, az könnyen kiszámolható. A szerző kap néhány tucat tiszteletpéldányt (általában ötvenet, de esetenként százat); a különböző könyvtárak is fölszívnak valamennyit; ha jó fej a kiadó, szétküld a folyóiratoknak és az internetes orgánumoknak is jó sok recenzens példányt. 

Ha úgy számolunk, hogy a kötet iránt érdeklődő könyvesboltok egyenként 5-10 kötetet rendelnek, akkor országosan 50-60 boltba tud eljutni a könyv. Mármost Budapesten száznál több üzlet van, minden második kaphat tehát, míg az ország többi része: néma csend. Hogy igény volna-e több kötetre, azt nem lehet tudni, de lehetséges, hogy ennyi is bőven elég. Hiszen ma már senki nem olvas versesköteteket.

Ez tehát az alaphelyzet. Ebben az átlagos szellemi állapotban kell a költőnek elhinnie, hogy fontos, amit csinál. És el is hiszi, mert amikor ír, nem érdekli, hogy kik lesznek majd olvasói, és az sem, hányan lesznek. (Rövid kitérő. Sára Sándor – akit operatőri és rendezői munkája miatt már gimnazista koromtól fogva szerettem – akkor lett végképp lelkem lakója, amikor a Duna TV elnökeként azt mondta a mikrofonba: „engem nem érdekelnek a nézettségi adatok”.)

A költők tehát írnak, és senki sem olvassa őket. Amikor fiatal költő voltam, minden folyóiratot megvettem, minden írást elolvastam, ittam az igét. Később már csak néhány lap érdekelt, és csak néhány szerző. Aztán már nem vettem semmilyen újságot, csak ha vagy valamelyik barátom versei vagy a saját dolgaim jelentek meg benne. Ma már magamat se olvasom.

És ebben a helyzetben, amely kísértetiesen hasonlít a világ végére, némelyek úgy gondolják, hogy megpróbálják megszerettetni e „betűs álmodozásokat” a néppel. Mondjuk úgy, hogy megzenésítik némelyiket. (Végtére is vers és zene mindig is összetartozott a szellemtörténetben, még akkor is, ha a helyzet fordított volt: előbb volt a zene, aztán a szöveg.) Ez a tény, hogy egyes szellemi emberekben ilyen megváltási hajlamok bujkálnak ma, a világ végén, önmagában megható. Főleg akkor, ha mindezt nagy tehetséggel, érzékenyen teszik. Nem ráhúzva a szerencsétlen, védekezni már nem tudó költők műveire valami ritmikus-zenei kényszerzubbonyt, hanem megérezve, hogy mi volna az a hangvilág, amely a vers teréből szinte magától kiforr.

Húsz éve élek Nagymaroson. Van itt egy olyan intézmény, amelynek az a neve: Misztrál Fesztivál. A Misztrál együttes évről-évre idehívja azokat, akiknek Janus Pannonius, Dsida Jenő, József Attila és a többiek még sokat jelentenek. Nem gyűlnek ide tízezrek, nem monstre buliról van szó, nem dübörögnek a hangfalak. Nincs füst, csak izzás. Parázs. A hamu alatt. Átmelegíti azokat, aki egy nyári estén idejönnek. És talán viszik magukkal. Hogy a médiaháborús-politizálós-youtube-os-facebookos kukorékolásban legyen értelme a hajnalnak.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)

Merítő

A világ végén

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.