Valamikor télen magammal vittem aktuális barátnőmet egy havas csapázásra a budai hegyekbe, mert kiderült, hogy még sosem látott természetes környezetében vaddisznót. (Tudom, hogy némely túlcivilizált olvasóm a 'havas csapázás' terminussal szembesülve valamilyen kifinomult perverz szexuális technikára gondolt, de ez hiba volt.) Utunk során mellénk szegődött két kóbor kutya: egy dán dog és egy pulikeverék. Ráálltunk egy konda nyomára és követni kezdtük. Egy-két kilométer után meg is láttuk a disznókat, amint épp leereszkedtek egy völgybe. A kutyák is észrevették őket, összenéztek, és – nyilván gyakorlott harcostársak lévén – szétválva rohanni kezdtek a konda felé, hogy kétfelől bekerítsék. Hamarosan eltűntek a völgyben, és már hallottuk is a disznóvisítást. „Ezek megfogtak egy malacot” – mondtam a lánynak, és rohanni kezdtem a völgy felé. Ő utánam.
Amikor odaértem, a következő látvány fogadott: a puli sehol, de a dog tényleg elkapott egyet. Egy kisebb süldő marját fogta, forogtak a küzdők, a disznó nem tudott menekülni, a kutya nem tudta ledönteni, körülöttük vérfoltos volt a hó. Odaléptem a kutyához, és rugdosni kezdtem. Rá se hederített, annyira elborította a vadászláz. Ekkor észrevettem, hogy nyakörve van. Megfogtam és lerángattam a disznóról. Az sivítva elfutott, és meg ledöntöttem a kutyát, rátérdeltem, és egyre szorosabbra tekertem a nyakörvét. Akkor ért oda Réka. „Te mit csinálsz?” – kérdezte. „Megölöm” – feleltem. „De miért?”
Ekkor döbbentem rá, hogy mit művelek. Engem is elborított a vadászláz. Elengedtem a kutyát, mire az nyalogatni kezdte a kezem. Velünk tartott egészen a buszmegállóig. Mi felszálltunk, ő visszakullogott az erdő felé.
De nem a sztori az érdekes. Hanem az, amit ölés közben éreztem.
Mintha egy nagy bura ereszkedett volna fölénk, amely alatt mi, a gyilkos és az áldozat végtelenül bensőséges, meghitt kapcsolatban voltunk. Szeretetben. Pszichológus barátom szerint a kéjgyilkosok is pontosan ugyanezt érzik. (Valamelyik verseskötetemben van is egy poéma, amely ennek az érzésnek az emlékéből született, A kéjgyilkos szonettje.) A kutya persze nyilván nem érezte ezt a fene nagy bensőséges szeretetet.
De nem is ez az érdekes. Hanem a kérdés, amely ma reggel, visszagondolva az esetre, megszületett bennem. Vajon nem ilyen minden kapcsolat? Mi van akkor, ha soha semmi nincs, csak amit mi képzelünk, érzünk? Csak amit mi akarunk. Csak az individuális akarat létezik, minden más merő képzelgés. Talán mindig, amikor valakivel harmonikus együttlétet, bensőséges szeretetet érzünk, akkor ebben csak két akarat érti félre egymást. Nem lehetséges, hogy szeretetnek az egyéni akaratok közös félreértésterét nevezzük? Mi van akkor, ha minden kapcsolatban valamelyik fél egy szimpla fojtogató, a másik meg egy fuldokló kutya?
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
