1849. augusztus 3-án a Klapka György vezérőrnagy parancsnoksága alatti védősereg sikerrel törte fel a Komárom körüli ellenséges ostromzárat. A honvédek visszafoglalták Győrt, Székesfehérvárott népfelkelés tört ki, s a felszabadult területen rögvest megkezdődött az újoncozás, az élelmiszer- és hadikészletek felhalmozása. Klapka, bár veszélyeztette a császáriak utánpótlását, akciójával mégis megkésett, hiszen csak idő kérdése volt, hogy a császári fősereg és a cári expedíciós erők mikor aratnak döntő győzelmet a főhadszíntéren. Báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy, a magyarországi császári-királyi hadsereg főparancsnoka értesült a komáromi kitörésről, de az erőviszonyok ismeretében úgy vélte, Klapka előbb-utóbb kénytelen lesz meghátrálni és az erőd védelmére szorítkozni.
Valóban így történt. A védők Komárom falai mögé húzódtak, s augusztus 19-én újból bezárult körülöttük az ostromgyűrű. Ezúttal véglegesen. A császáriak mellett cári csapatok is cernírozták az erődöt, s Görgei Artúr tábornok feltétel nélküli fegyverletételére hivatkozva követelték az erősség átadását. A komáromi haditanács ezt elutasította, és döntésüket még Nyikolaj Vasziljevics Iszakov cári alezredes közbenjárására sem változtatták meg, azonban a felek augusztus 21-én kétheti fegyvernyugvásban állapodtak meg. A védők ezen idő alatt meggyőződhettek arról, hogy a Feldunai hadsereg valóban megadta magát – így Klapka tisztjei Nagyváradon és Aradon tájékozódhattak a hírek valódiságáráról –, miközben az ellenség tartózkodott az ostromgyűrű szorosabbra fogásától. Szeptember 1-jén a tiszti küldöttség visszatért Komáromba, ahol a haditanács arról határozott, hogy az erőd átadásáért cserébe ragaszkodik az őrség szabadon távozásához, s ahhoz, hogy „adassék általános közbocsánat az országnak s az összes magyar hadseregnek, a nemzeti pénzjegyek értékesithessenek, és mindazon honfiak, kik külföldre akarnak utazni, útlevelekkel láttassanak el”.
A kéthetes fegyverszünet másnap járt le, így a császári és cári erők teljes ostromzár alá vették Komáromot. Az ostromlók sorait gyarapította gróf Gilbert Laval Nugent von Westmeath császári táborszernagy császári-királyi II. tartalék hadteste és Pjotr Hrisztoforovics Grabbe cári altábornagy hadosztálya is, miáltal erejük 54 ezer katonára és 210 lövegre emelkedett – velük szemben a védősereg 24–26 ezer honvédet és 519 ágyút számlált. A „komáromi zárlatparancsnokságot” Nugent vette át, aki eljuttatta a védőkhöz Haynau táborszernagy augusztus 31-i levelét és Klapkának javasolta, hogy ne „az oroszok előtt hódoljon, mi az őrségnek csak kárára válnék, míg hogyha a vár az osztrákoknak föltétlenül megnyitja kapuit, ezen esetben Klapka a maga személyére nézve számíthat Haynau »nagylelkűségére«”. Komáromból hamar megjött a válasz: a tárgyalások már tartanak és nem adják meg kegyelemre a várat.
Klapka bizonyosságot akart szerezni arról, hogy az erődöt valóban teljesen körülzárták, ezért kisebb erőkkel végrehajtandó erőszakos felderítésekre adott parancsot. Szeptember 5-én Hetény mellett – Klapka és törzskara jelenlétében – Csomortányi Lajos főszázados három század jászkun Lehel-huszárral csalt lépre ellenséges lovasságot, aki több alkalommal tanúsított vitézsége és elszántsága elismeréseként szeptember 28-án elnyerte a magyar katonai érdemjel 3. osztályát. A Lehel vezér nevét viselő huszárezred felállításáról még 1848 őszén döntött a Jászkun Kerület, amely a későbbiek során a huszárezredek sorában 14-es hadrendi számot kapta és egyenruházata (fűzöld csákó, sötétkék színű, piros zsinóros-sárga gombos „mundur”) a többi, újonnan szervezett honvéd huszárregiment mintájául szolgált. Az élces bakahumor a „Lehull-huszár” nevet ragasztotta rájuk, ugyanis kezdetben félig-meddig kiképzett újoncaik le-leestek frissen nyereg alá tört hátasaikról, de a tavaszi hadjáratban, valamint Arad és Temesvár ostrománál már jól megállták a helyüket. A komáromi várőrséghez tartozó, szenttornyai Bobory Kálmán őrnagy parancsnoksága alatti három század Lehel-huszár a végnapokban még egy századdal bővült, noszlopi Noszlopy Gáspár őrnagy különítményének lovasságával.
A Lehel-huszárok hetényi fegyvertényét Szinnyei József, a komáromi 203. honvédzászlóalj főhadnagya örökítette meg visszaemlékezésében: „Szeptember 5-kén Ó-Gyallán és Szent-Péteren álló előörseink jelentették, hogy kozák-osztályok által megtámadtattak.
Ezen hírre Klapka, ellenállhatatlan vágytól ösztönöztetve, a világhírű kozákokat szemtől-szembe látni óhajtotta, ezért törzskarából néhány tisztet maga mellé véve, Heténybe ment.
A Lehel-huszárokból 3 század Csomortányi őrnagy vezérlete alatt a falu előtt födött állásban volt fölállítva, midőn az Ó-Gyalla felől való úton mintegy 300 főből álló kozák csapatot, sűrű gomolyban láttak lassan közeledni. A Hetényhez körülbelül 700 lépésnyire érkező lovasok közűl nehányan kiváltak és előre nyargalván, hosszú puskáikból huszár-csatárainkra lőttek.
Klapka elhatározta, hogy a kozákokkal egy kissé megmérkőzik. Minthogy a mieink a vidéket jól ismerték, egy századot Hetény mellett födött állásban hagytak, a másik kettő a közeli erdőbe vonult, hogy így a kozákokat észrevétlenül oldalt megkerüljék. A Heténynél álló század parancsot kapott a látszólagos visszavonulásra, hogy ezzel a kozákokat közelebb csalják.
A csel sikerült. Csatáraink alig fordítottak hátat az ellennek, az egész csoport mint megdühödött rohant utánuk és csaknem Hetény alá érkezett, midőn előrohant Csomortányi két századával az erdőből és megtámadta a kozákokat oldalt és hátban; ők erre ordítva visszairamodtak. A Hetény előtti század is megtette kötelességét és így jól elverték a port a kozák urakon. 12 foglyot ejtettek, hetet pedig levágtak, a többit Szent-Péteren túl kergették.
Egész délután békeség [sic!] volt. A kozákok csak tisztes távolságban mutogatták magukat. Este azonban Ó-Gyalláról nagy lovasosztály jött elő, melyet már rendes lovasságnak ismertek föl. Ezekkel nem volt kedvök a miénknek kikötni, hanem pikákkal, puskákkal, pisztolyokkal és handzsárokkal földíszítve, visszavonultak a várba.
A fogolyok, kik közűl némelyek kegyetlenül helyben voltak hagyva, a dóni ezredhez tartoztak; ki zömök emberek voltak, de nyomorultan fölszerelve. Midőn Klapka elé vezették őket, homlokukkal a földet érintették és kegyelemért könyörögtek. Lovaik nem sokat értek, pedig a mieink inkább csak ezekre számítottak, mindannyia kicsi, sovány és elhanyagolt volt. A nyerget és kantározást tekintve, valódi rejtély előttünk, hogy ily szerszámmal hogyan boldogulhattak.
Csomortányi még az nap, késő este jelenté, hogy erős orosz ulánus lovasosztály által szorítva, Izsára visszavonulni kényszerült. Kurtakeszinél azonban három századával fényes támadást intézett ezen osztály ellen és visszanyomta őket, a legénység pedig két szép nagy lovat elfogott. (…)
Az ácsi erdőnél szintén volt előőrsi csatározás. Az ellen t.i. elfoglalván az erdőt, előőrseinket onnan visszaűzte.
A vár mától fogva tökéletesen körülzároltnak tekintetett.”
A másnapi komáromi „hadseregi parancs” szerint a 14. Lehel-huszárezred soraiból Bobory őrnagy alezredessé, Csomortányi főszázados őrnaggyá lépett elő
Wilhelm Rüstow Az 1848–1849-diki magyar hadjárat története című kétkötetes munkájában (Emich Gusztáv, Pest, 1866) is említést tett a fenti összecsapásról: „September 5-ödikén jelentéktelen csetepaték fordultak elő az ácsi erdőnél s Heténynél, itt Lehel-huszárok és a Grabbe kozákjai között. A magyarok itt a Zsitva-vonalhoz vonultak vissza.
September 6-odikán Komáromot teljesen bekerítettnek lehetett tekinteni.”
Ez volt az 1848/1849-es magyar függetlenségi háború utolsó lovassági összecsapása, amelynek során a jászkunok alaposan megleckéztették a kozákokat. A hetényi huszárcsíny, majd a szeptember 10-ig tartó felderítések, előőrsi összetűzések világossá tették Klapka számára, hogy Komáromot valóban jelentős ellenséges erők zárták körül - olvasható a Magyarságkutató Intézet írásában.
A szerző Babucs Zoltán ügyvivő szakértő
Az eredeti írást a Magyarságkutató Intézet honlapján olvashatják!
