Hetvenkilenc esztendővel ezelőtt, 1943. február 1-jén adta ki gróf Stomm Marcel altábornagy búcsúparancsát, feloszlatván ezzel a parancsnoksága alá tartozó szombathelyi III. hadtestet.
Az expedíciós céllal összeállított magyar királyi 2. honvéd hadsereg seregtestei közül a szombathelyi volt az első, amely 1942. április 11-étől vasúti szállítás révén került ki Kurszktól nyugatra Orel térségébe, és részt vett a Wehrmacht nyári offenzívájában. A Don folyót elérve, a nyári hídfőcsatákat követően, a magyar 2. hadsereg északi arcvonalszakaszán a III. hadtest Gremjacse és Uriv–Sztorozsevoje között volt állásban, alárendeltségébe – egy 1942. decemberi átszervezés következtében – a nagykanizsai 9., a komáromi 6. és az egri 20. könnyű hadosztály tartozott.
A szovjetek 1943. január 14-i scsucsjei áttörését követő napon a magyar 2. hadsereg arcvonala véglegesen kettészakadt. Az északra védekező III. hadtestet a Voronyezsnél lévő német 2. hadsereggel együtt az a veszély fenyegette, hogy a szovjet Voronyezsi és Brjanszki Front hadseregei bekerítik. A szombathelyi seregtest ekkor került a német Siebert-hadtestcsoport (parancsnoka: Friedrich Siebert altábornagy) alárendeltségébe, feladata a voronyezsi német hídfőben tartózkodó öt német hadosztály kivonásának fedezése volt. A 6. és 20. könnyű hadosztályokat addigra már kivetették állásaikból, összekevert kötelékeit harccsoportokba szervezték (pl. Csics, Farkas, Martsa, Fráter, Tavassy), s volt idejük keletről délre fordulva új arcvonalat kialakítani, így a III. hadtest körvédelemre berendezett települések sorát tartotta (Szinyije Lipjagi, Szemigyeszjátszkoje, Kocsatovka, Parnicsnij, Prokudinszkij, Rudkino). E vonalra zárkózott fel a szovjet 60. hadsereg, amelynek támadását ideig-óráig sikerült feltartóztatni, miközben a Don partjáról utolsóként a vitéz Oszlányi Kornél ezredes parancsnoksága alatti 9. könnyű hadosztály vált le január 24-én.
Január 26-án a szovjetek bekerítették a III. hadtest állásait, ezért német utasításra másnap hajnalban megindult a magyar csapatok visszavonása, aki több csoportban – pl. Farkas, Rőzsey, Tavassy, Deseő –, „vándorló katlanként” vonultak a németekkel, akik bajtársiatlanul viselkedtek magyar fegyvertársaikkal. A mínusz 37–42 Celsius-fokos hidegben a németek több ízben golyófogóként használták a honvédeket, és e méltatlan helyzetből nem találva más kiutat, a magyar hadtörténelemben példa nélküli módon gróf Stomm Marcel vezérőrnagy február 1-jén feloszlatta és sorsára hagyta a reá bízott katonák tízezreit. Az emberileg igen, de katonailag nem helyeselhető, Krasznoje Olimban kiadott búcsúparancs így szólt: „A m. kir. III. honvéd hadtest 1943. január 12-től kezdődőleg a Don állások kézbentartásáért súlyos, veszteségteljes harcot vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a 2. hadseregtől elválasztva a Korpsgruppe Siebert [Siebert hadtestcsoport] alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napon át biztosította a német 2. hadsereg tervszerű visszavonulásához szükséges időt. A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot.
A mindinkább fellépő lőszer- és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk. Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos, ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül a puszta havon szenvedtétek az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetés súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani. A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat törni nyugat felé azon az orosz hadseregen keresztül, amelyet a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek áttörni. E parancsot én nem tudom nektek továbbadni, mert nincsen értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el.
A német hadvezetés már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni és a német hadseregnek szolgálatot teljesíteni akaró honvédeket átveszi és úgy bánik velük, mint a szolgálatában álló többi nép fiaival.
A magyar nép történetében többször előfordult hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságokra is áttörtek.
Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.
A Magyar Haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni a hős fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.
Isten Veletek, Magyar Honvédek!”
Stomm Marcel visszaemlékezéséből ismeretes, hogy egy, a búcsúparancsól kimaradt, ám mégis döntő elhatározásról maga tájékoztatta magasabb parancsnokait: „A hadtestparancsomat azzal adtam ki a csapatparancsnokoknak, hogy az a csapatoknak felolvasandó [, ami nem történt meg, mégis mindenki hallott róla]. A déli órákban a Krasznoje Olimtól északra fekvő községben (…) az odarendelt ezredeseknek, akik már megkapták a búcsúparancsot, tájékoztatót adtam főleg arra vonatkozóan, hogy mivel egy hosszú egységes menetoszlopban való kitörés nem hajtható végre, készüljenek fel rá, hogy önálló csapatonként vágják ki magukat nyugat–délnyugat irányban.”
Ennek értelmében cselekedett Farkas Zoltán ezredes (komáromi 22. honvéd gyalogezred, ezredparancsnok), nemes Martsa Sándor ezredes (nagykanizsai 47. honvéd gyalogezred, ezredparancsnok), Rabács István ezredes (gyöngyösi 20. fogatolt könnyű tábori tüzérezred, ezredparancsnok), Szakáts Zoltán ezredes (nagykanizsai 17. gyalogezred, ezredparancsnok) és vitéz Krassay Pál ezredes (nagykanizsai 9. fogatolt könnyű tüzérezred, ezredparancsnok). Jól tudták, hogy az Olim patak völgyében bekerített alakulatok közül a németek képviselnek jelentős harcértéket, ezért rendezniük kellett kötelékeiket, hogy besorolhassanak azok mögé. Így tettek az alcsoportparancsnokok is, mint például nemes nikelsbergi Nickl Károly alezredes (egri 14. gyalogezred, ezredparancsnok), Czenthe István százados (székesfehérvári 3/I. zászlóalj, zászlóaljparancsnok), lovag Kern Károly százados (20. könnyű hadosztály, vezérkari főnök), Lipták Aurél százados (komáromi 22. gyalogezred, 1. ezredsegédtiszt), Radnóczy Antal százados (III. hadtest, főszállásmester) horogszegi Szilágyi Dezső százados (rimaszombati 20. önálló lovasszázad, salgótarjáni 53/III. zászlóalj, parancsnok).
A III. hadtest kisebb-nagyobb harccsoportjai a Sztarij Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok mögött haladva, déli irányba tartva, sikeresen kijutottak a szovjet gyűrűből, csakúgy, mint a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtest részei, amelyek az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztály önfeláldozása révén tudtak visszavonulni. Az eredetileg 50 ezer főt számláló szombathelyi seregtestből végül hat–hétezer honvéd jutott el Szumiba 1943 februárjának derekán, akikről a hadsereg-parancsnokság már lemondott (Egy 1943. március végi kimutatás szerint a kötelékeit rendező III. hadtest állományába 529 tiszt és 11628 fő legénység tartozott).
Gróf Stomm Marcel altábornagy megpróbáltatásai csak ezután kezdődtek. Február 3-án szűkebb törzsével együtt esett hadifogságba. Vezérkari főnöke, vitéz nemes ilenczfalvi Sárkány Jenő ezredes az öngyilkosságot választotta, és Stomm altábornagy is főbe akarta lőni magát, ám Görgényi Dániel százados kicsavarta a kezéből a pisztolyt. Súlyos fagyási sérülésekkel került hadifogolytáborba, ahol mindkét lábát térd alatt amputálták. Amikor 1943-ban a moszkovita magyar kommunisták megkezdték a Magyar Légió szervezését, Stomm altábornagyot akarták annak vezetésével megbízni, de ő olyan feltételeket támasztott – pl. a kormányzót nem mozdítják el, a légiót nem vetik be magyar csapatok ellen –, amelyek miatt végül ejtették személyét. Rákosi Mátyást is magára haragította, ezért csak 1951-ben térhetett haza. „Folytatólagosan elkövetett háborús bűntett miatt” letartóztatták, 1951. október 11-én kötél általi halálra, lefokozásra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Az ítéletet 1952. január 18-án a másodfokú bíróság is helybenhagyta, végül az Elnöki Tanács azt életfogytiglani, majd 12 évi börtönbüntetésre enyhítette. A lelkileg és fizikailag megtört tábornok 1954-ben került szabadlábra, és Dunavarsányban élt. Szívroham vitte el 1968. április 25-én, 77 éves korában. Halála után huszonegy esztendővel később, 1989. május 30-án került sor rehabilitálására, amikor a Legfelsőbb Bíróság bűncselekmény hiányában hatályon kívül helyezte az ellene hozott ítéleteket.
A fentebb idézett búcsúparancs az 1970-es évektől kapott pozitív elbírálást, amelyet a hadtestparancsnok emberségével és németellenességével magyaráztak, azonban a katonai szabályozókat teljességgel mellőzték és figyelmen kívül hagyták.
Az 1939-ben kiadott Harcászati szabályzat (HSZ 1939) a hadra kelt sereg viselkedését írta elő, minden részletre kiterjedően. Világosan és katonás egyszerűséggel leírt mondatai világítják meg a parancsnok kötelmeit, akinek „[…] hivatása a vezetés. Az ő feladata az elhatározás, a parancsadás, a végrehajtás ellenőrzése, a csapat erkölcsi értékének megóvása és emelése, valamint az alárendelt egységek harcképességének fenntartása.
Teljes mértékben felelős mindazért, amit a vezetés érdekében tett vagy tenni elmulasztott.
A parancsnok kimagasló szellemi, erkölcsi és fizikai tulajdonságokkal rendelkezzék. Tudása világos elvekben nyilvánuljon meg és még válságos pillanatokban is találja meg a helyes utat.
A parancsnok legyen szilárd jellemű. Ez tekintélyt parancsol és biztosítja az alárendeltek bizalmát.
Jellemezze az önállóság. Határozott, erős akarata, a végső győzelembe vetett hite hassa át minden cselekedetét. Csak erős akarattal és szilárd jellemmel lesz képes arra, hogy nehéz helyzetekben is ő irányítsa az eseményeket és ne azok sodorják magukkal őt.
Cselekedeteiért vállalja örömmel a felelősséget. Határozott cselekvés jellemezze. A tétlenség szégyenletes.
Őrizze meg mindig a nyugodtságát.
A csapat értéke elsősorban a parancsnoktól függ.
A parancsnok teremtsen csapatjával belső erkölcsi kapcsolatot. Találja meg mindig az utat alárendeltjei szívéhez. Ismerje a csapat hangulatát; ezt használja ki vagy terelje a helyes irányba. Ezért sűrűn érintkezzék a csapattal, de ne csak győzelmes harcok idején, hanem balsiker esetén is.
A parancsnok személyes bátorsága és személyes példaadása – főleg válságos pillanatokban – a legteljesebb odaadásra és önfeláldozásra serkenti az alárendelteket.
A parancsnoknak osztoznia kell csapatja nélkülözéseiben is.
Minden eredményes haditénykedés alapja a fegyelem. Valamennyi parancsnok – különösen válságos pillanatokban – minden eszközzel tartsa ezt fenn.”
A fentiekből következik, hogy a parancsnoknak még a legreménytelenebb helyzetben és megfelelő utánpótlás nélkül is kötelessége volt, hogy a reá bízott alakulatok harckészségét megőrizve, feladatát végrehajtsa. A HSZ 1939 erre vonatkozóan is tartalmaz megállapításokat: „Ha azonban az események a feladatot túlhaladták és ha nincs meg a lehetőség arra, hogy késedelem nélkül elöljárójával érintkezésbe lépjen, akkor a parancsnok öntevékenyen, de a magasabb szempontok figyelembevételével, feladata szellemében, legjobb belátása szerint cselekedjen.”
A harcban való magatartás kapcsán a HSZ 1939 szintén világossá teszi a parancsnok és honvédei feladatát: „Válságos helyzetbe jutott csapat küzdjön elszántan és körömszakadtáig, mert csak a bátraknak kedvez a hadiszerencse. A bekerítés sohasem szolgálhat ürügyül a fegyver letételére. Elszigetelt helyzetben még a legkisebb erejű egység is tarthatja magát, ha szívét nem vesztette el és fegyvereit céltudatosan használja.
Az a csapat, amely nem kísérel meg emberileg minden lehetőt, hogy nyílt harcmezőn előállott nehéz helyzetéből magát kivágja, hanem harc nélkül magát gyáván megadja, becstelen. A felelősség ezért mindig a parancsnokot terheli […]
Meghátrálás azzal az ürüggyel, hogy az ellenség bennünket átkarolt, vagy megkerült, a lőszer elfogyott, vagy, hogy a szomszéd visszavonulását látjuk, szégyenletes.”
Szükséges volt-e a búcsúparancs kiadása? Ismerve Stomm altábornagy jellemét, utolsó parancsa emberileg érthető és elfogadható. Csalódottsága, elkeseredettsége és mellőzöttség érzése a Friedrich Siebert altábornaggyal történt pengeváltásaiból adódott. Katonailag azonban elfogadhatatlan, hogy pusztán az előbbiek miatt, egy hadtestparancsnok a legválságosabb pillanatban magára hagyja és szélnek eressze a reá bízott honvédek tízezreit, amellyel legelemibb parancsnoki kötelességét mondja fel. Hadtestparancsnoki beosztásáról való lemondása és annak átadása felsőbb engedély vagy utasítás hiányában – a szabályzat értelmében – szóba sem jöhetett, ő ezt mégis megtette, miközben a csapatok még írásbeli parancsot sem kaptak tőle a kitörésre.
A búcsúparancs méltó válasza már 1943 februárjának elején megszületett, amikor Farkas Zoltán, Krassay Pál, Martsa Sándor, Rabács István, Szakáts Zoltán ezredes és több alcsoportparancsnok felmérte, hogy a feloszlatás végrehajtása beláthatatlan következményekkel járna. Nem hagyták sorsukra embereiket, hanem csoportjaikat összefogva és a fegyelmet vasmarokkal fenntartva, részt vettek a német kitörésben, hadtestparancsnokuk nélkül. Nekik lett igazuk, hiszen a III. hadtest töredékét kihozták a katlanból. Szinte lehetetlen feladatra vállalkoztak, és cselekedetük minden tekintetben hőstettnek számít.
A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Az eredeti írás ide kattintva érhető el.
Borítókép: A sikeresen kitörők egyike vitéz Sajó Ernő hadnagy, a győri 5/6. üteg parancsnoka (Fotó: Babucs Zoltán gyűjteménye)
