időjárás 18°C Orbán 2022. május 25.
logo

A pesti hídfő eleste 1945. január 18-án

Forrás: MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET
2022.01.18. 06:44 2022.01.18. 08:58
A pesti hídfő eleste 1945. január 18-án

1944 karácsonyán a „kárpáti fenyők” nem jöhettek el Budapestre, amelyet ekkor zárt körül a Vörös Hadsereg. A katlanba mintegy hetven–hetvenkilencezer magyar honvéd, német Waffen-SS és Wehrmacht katona szorult és nyolcszázezer civillel együtt rettegve várta az isteni csodát, a „Festung Budapest” felmentését vagy a szovjet „gépesített tatárjárás” révén sorsuk végzetszerű beteljesedését. A védők kemény ellenállása dacára egyre zsugorodott a pesti hídfő.

A német és magyar csapatok a Rákospalota–Rákosszentmihály–Mátyásföld–Új Köztemető–Pestszentlőrinc–Pestszentimre–Soroksár-kelet vonalra szorultak vissza, és 1944. december 31-én részsikereket értek el: rövid időre visszafoglalták Mátyásföld nyugati szélét és az ottani repülőteret, míg Rákoskeresztúr északi részén a kassai 24. rohamtüzérosztály eredményes ellentámadást hajtott végre. Ezen a napon a szovjetek is tovább nyomultak, övéké lett Árpádföld, Cinkota és Pestszentimre. Budán kisebb területet védtek, ráadásul jóval kevesebb erővel, az első vonal a Filatori gát–Mátyás-hegy–Ferenc-hegy–Rókus-hegy–Városmajor–Kis-Svábhegy–Farkasréti Temető–lágymányosi vasúti töltés mentén húzódott. A harcok közben is dolgozott a szovjet propaganda, magyar nyelven győzködték a honvédeket és háborús slágerek – mint például a Hiába menekülsz, Csak egy nap a világ – bömböltek a hangszórókból.

A 2. Ukrán Front alárendeltségében román csapatok is voltak Pesten. Nicolae Sova altábornagy parancsnoksága alatt a román 7. hadtest vett részt a harcokban, és 1945. január 15-ig volt vonalban – addigra eljutott a Keleti pályaudvarig és a Baross utcáig. A románok hangoztatták, hogy ők 1919-ben már bevonultak Budapestre, ezért Rodion Jakovlevics Malinovszkij marsall nem akart velük osztozkodni a dicsőségben és Északkelet-Magyarországra vezényeltette Sova hadtestét.

A szovjetek január 15–17. között érték el a Szent István és az Erzsébet körút vonalát, a Nyugati pályaudvart, a Kálvin teret és a Lónyai utcát. A nyilasok ekkor akarták felszámolni a gettót, ám egy rendőrtiszt tudomást szerzett tervükről, és erről a pesti hídfő német parancsnoka, Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy is értesült. Schmidhuber nem akart szerepet vállalni a vérengzésben, ezért lefogatta az értelmi szerzőket, és a szovjet 66. gárda-lövészhadosztály megérkezéséig a német 13. páncéloshadosztály részeivel és honvédekkel őriztette. Amikor ott felbukkantak az első szovjet katonák, a lakók maguk zúzták pozdorjává a gettót körülvevő „szégyenpalánkot”.

A Duna-hidakat már idejekorán aláaknázták. 1944. november 4-én, szombat délben a Margit híd két pesti pillére robbant fel véletlen vagy műszaki hiba következtében. Egyes becslések szerint 100–600 között lehetett a halottak száma, akik közül legalább 40 német utász is volt. A budai három pillért 1945. január 29-én robbantották fel, csupán a Margit híd Margit-szigeti szárnyhídja maradt épségben. A déli összekötő vasúti híd 1944. december 28-án, aztán az északi is a levegőbe repült. 1945. január 14-én rogyott a Dunába a Horthy Miklós híd, megmaradt részeit másnap robbantották fel. Január 16-án következett a Ferenc József híd, így viszonylagos épségben csak két Duna-híd maradt: a Lánchíd és az Erzsébet híd.

Január 17-én este több ezer ember tolongott a Lánchíd és az Erzsébet híd pesti hídfőjében. Vajda Alajos alezredes, az 1. páncéloshadosztály I.c. (anyagi) osztályának vezetője visszaemlékezésében örökítette meg az átkelés kaotikus pillanatait: „Durva káromkodások magyarul és németül. Teljes fejetlenség. […] Az égő épületek ontják a forróságot, azokról lehulló ablakkeretek, különböző égő fa épületalkatrészek hullanak a gépjárművek közé. A gépjárművek közt több gyalogos egység is halad. Motoros német tábori csendőrök igyekeznek valamilyen rendet teremteni, de nem sok sikerrel. Tíz–húsz méterenként megállás, újabb torlódás. Most már meredek röppályájú mozsár- és aknavető lövedékek is itt-ott becsapódnak. A szörnyű detonációba géppisztolysorozatok is vegyülnek.  […] A sebesültek jajgatnak, némelyik üvölt fájdalmában.  […] valahogyan mégis kijutunk a Lánchíd pesti bejárata előtti térre. Ott valóságos tűzijáték fogad. Szinte nappali világosság az éjszakában.  […] Óriási lyukak tátonganak a hídon, melyen keresztül a vizet látni.   […] Mindenfelé hullák hevertek szanaszét, volt, amelyen már sok-sok gépkocsi keresztülment.” Az éjjeli órákban egy szovjet zászlóalj elfoglalta a Parlament épületét, amelynek pincéiben több száz sebesült feküdt.

A körülzárt Budapestről sikerrel kijutott Tátrai Norbert tartalékos zászlós (budapesti I. légvédelmi tüzérosztály, I/3. gépágyús üteg, VI. félszakasz) visszaemlékezése szerint: „1945. január 15. villanyvilágítás sok helyen megszűnt. Víz nem volt minden házban. Az orosz gépek foszforbombái és gyalogsági gyújtólövedékei sok házat felgyújtottak. Vízhiány, valamint a bombázások miatt nem lehetett a több helyen tomboló tüzet eloltani. 1945. január 16. és 17. a belövések oly veszélyessé tették a közlekedést, hogy az élelem elhozását az ütegkonyháról beszüntettem. Megbeszéltem az üteggel az állandó összeköttetést hírvivő útján, sőt ezen felül félszakaszomból [amely Pesten a Ferenc József téren, a Magyar Tudományos Akadémia előtt volt tüzelőállásban] két főt átküldtem a törzs körletébe, hogy a Budára való átvonulás esetében azonnal végre tudjam hajtani a parancsot. Az ütegtől visszaküldték őket azzal, hogy legyek nyugodt, időben meg fogom kapni az állásváltoztatási parancsot. 16-án este kigyulladt a Lánchídon lévő tüzelőállás és még 17-én is égett.  […] Január 17-én az 1944-es gyártású lőszer közül minden 5-6-ik elcsettenés miatt akadályt okozott. Majd tűzharc közben a felhúzó szerkezetben törés állott elő. Elküldtem csoport műmesterért, de a csoport már elköltözött a Margit körútra. Este ismét érdeklődtem a törzsnél az állásváltoztatás felől, de az ütegparancsnokság megnyugtatott, hogy kellő időben értesítenek. 1945. január 18. Hajnalban hatalmas dörrenésre ébredtünk. Jelentette az őr, hogy a híd felrobbant. Ekkor adták fel Pestet. Menetkészültséget rendeltem el. 7 óra körül jelentette az őr, hogy itt vannak az oroszok. A gépágyú kiesése folytán az ellenállást 12 puskával és egy pisztollyal lőszer hiányában céltalannak tartottam.”

Aznap reggel Billnitzer Ernő vezérőrnagy (1945. február 1-jével soron kívül altábornagy) a Lánchídon akart átjutni Pestre, hogy a Váci utcai Corso moziba menjen Rákosi Béla hadnagy gyalogos csoportjáért. „A híd közepéig jutottak, ahol csak két fő állt, közölték, hogy a hidat 5 perc múlva robbantják, így visszafutottak Budára. A pesti oldal házsora 1945. január 18-án reggel 7–8 órakor szovjet kézben volt már.”

Szentléleky László belügyminisztériumi tisztviselő az V. kerületi Szerb utca 2. szám alatt élte át az ostromot: „Január 17-én délután kiadták Pest kiürítésére a parancsot, így az ott harcoló német és magyar alakulatok megkezdték kivonulásukat a még meglévő Lánchídon és Erzsébet hídon. Mindkét hidat január 18-án, reggel 5 órakor [sic!] felrobbantották. A Szerb utca 2.-be január 18-án reggel 10 óra felé fehér hólepelbe öltözött szovjet katonák jöttek be, és átkutatták a pincéket, ahol német és magyar katonákat kerestek. Kint az utcákon hó volt. Ez idő tájt hallották, hogy a németek átvágták a mostani Vámház körúti belváros felé lévő házak pincéit és első emeleteit és ott ellenálltak. A harcok során az egyik ilyen háztömbben a pincefolyosókon oroszok és németek egymásra lövöldöztek, és kézigránátokat dobáltak az ott lapuló magyar lakosság feje felett.”

Tóth István hadnagy, a 12. tartalékhadosztály egyik híradó szakaszparancsnoka a Mária Terézia laktanya körüli harcok részese volt. 1981-ben arról számolt be Hingyi Lászlónak, hogy „a Lánchíd felrobbantása után rohamcsónakkal a németek és civilek átkeltek a budai oldalra. Kb. hat-hét csónak indult egymás után, majd visszajöttek a pesti oldalra, azonban Budára tartva a csoportra a budai Duna-partról rálőttek, így azok ismét visszafordultak Pestre. Az első átkelő csoportban főleg magas rangú német tisztek voltak.”

A kaposvári 10. gyaloghadosztály hadinaplójának 1945. január 18-i bejegyzése szerint: „Az egész éj folyamán folyt a pesti hídfő kiürítése. A romok, az úttorlaszok, a bombatölcsérek által járhatatlanná tett utak miatt a kiürítés csak részben sikerült. A rendelkezésre álló rövid idő, a hidaknak reggel 7h-kor történt robbantása miatt sok anyag jutott az el[lensé]g. kezére. Több p[arancsnok]ság. és törzse is a pesti oldalon maradt, melynek oka, hogy a hidak robbantási időpontját nem közölték. Az Erzsébet híd még az előbbi napokban megsérült. Javítása miatt 3h-ig az átvonulás csupán a Lánchídra korlátozódott, amely az odavezető és szinte járhatatlan utak miatt igen nehézkes volt.”

András Sándor repülő vezérkari ezredes, a kaposvári seregtest megbízott parancsnoka törzsének egy részével maradt vissza a Kereskedelmi Bank pincéjében a Vörösmarty téren. Visszaemlékezése szerint: „Amikor  […] kiértem a Vigadó előtti térre, nérói látvány fogadott: a Duna-parti szállodák égtek. Kedvenc helyem, a Hungária is lángokban állt. A sötét budai oldal kísérteties hátteret nyújtott a lángoknak.”

Habár január 18-án Pest szovjet kézbe került, még napokig tartott a Belváros megtisztítása, ahol például a Jászai Mari tér és a Nyugati pályaudvar térségében több német és magyar alakulattöredék szívós ellenállást fejtett ki. A „felszabadítók” nyomában megjelentek a moszkovita magyar kommunisták, akik az első perctől a kezükben tartották a szerveződő rendőrséget. A pincékben és az óvóhelyeken megbúvó civilek ekkor tanulták meg, mit is jelent a „davaj csaszi” magyarul. A „felszabadult” Pesten megszűnt a közbiztonság, a zabráló, nőkre és alkoholra vadászó szovjet katonák mellett – sajnos – akadtak olyan civilek is, akik fosztogattak és igyekeztek a zavarosban halászni.

Az I. egyetemi rohamzászlóalj egyik tagja, Vass Dénes döbbenetes képet festett az elesett Pestről: „Egyetlen lángtengert láttam a Margit híd pesti hídfőjénél. A Szent István körút vonalát a Nyugati pályaudvar vörösen izzó vasszerkezete zárta le. Úgy látszott, mintha minden élet kihalt volna odaát, és csak a tűz tombolása uralkodik már a romok felett. Nem mertem ott lakó szeretteimre gondolni  […]” Kovács X. Ferenc vezérkari százados, a budapesti I. hadtest I.a. (hadműveleti) osztályának vezetője a január 18. utáni eseményeket így összegezte: „A pesti oldal feladása után az oroszok – valószínűleg átcsoportosítás után – újabb lendülettel folytatták a támadást. Sorozatosan, fokozatosan kerültek orosz kézbe a magyar és német csapatok védőállásai. A védelem állandóan beljebb és beljebb szorult a Vár és környéke területe felé és folyton zsugorodott a védők kezén lévő terület.  […] Elveszett a Margit-sziget, fel kellett robbantani a Margit hídnak a sziget és Buda között még fennállt részét. Elveszett a Rózsadomb, az oroszok előnyomultak a Margit körútig. Sorra következett a Márton-hegy, az Orbán-hegy, a Sas-hegy, az oroszok végül már a Vérmező szélén a Déli vasút vonalánál és a Déli pályaudvar területén álltak. Amikor elfoglalták a Kis Gellért-hegyet és a Gellért-hegyet, a védőket kétfelé vágták és ezzel az amúgy is nagy nehézséggel és reménytelenül folyó védelmet teljesen lehetetlenné tették.”

A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet oldalán olvasható el.

Borítókép: A felrobbantott Lánchíd és a romos pesti Duna-sor az ostrom után. Hunyad János tartalékos páncélos hadnagy felvétele (Babucs Zoltán gyűjteménye)