1944 karácsonyán a „kárpáti fenyők” nem jöhettek el Budapestre, amelyet ekkor zárt körül a Vörös Hadsereg. A katlanba mintegy hetven–hetvenkilencezer magyar honvéd, német Waffen-SS és Wehrmacht katona szorult és nyolcszázezer civillel együtt rettegve várta az isteni csodát, a „Festung Budapest” felmentését vagy a szovjet „gépesített tatárjárás” révén sorsuk végzetszerű beteljesedését. A védők kemény ellenállása dacára egyre zsugorodott a pesti hídfő.
A német és magyar csapatok a Rákospalota–Rákosszentmihály–Mátyásföld–Új Köztemető–Pestszentlőrinc–Pestszentimre–Soroksár-kelet vonalra szorultak vissza, és 1944. december 31-én részsikereket értek el: rövid időre visszafoglalták Mátyásföld nyugati szélét és az ottani repülőteret, míg Rákoskeresztúr északi részén a kassai 24. rohamtüzérosztály eredményes ellentámadást hajtott végre. Ezen a napon a szovjetek is tovább nyomultak, övéké lett Árpádföld, Cinkota és Pestszentimre. Budán kisebb területet védtek, ráadásul jóval kevesebb erővel, az első vonal a Filatori gát–Mátyás-hegy–Ferenc-hegy–Rókus-hegy–Városmajor–Kis-Svábhegy–Farkasréti Temető–lágymányosi vasúti töltés mentén húzódott. A harcok közben is dolgozott a szovjet propaganda, magyar nyelven győzködték a honvédeket és háborús slágerek – mint például a Hiába menekülsz, Csak egy nap a világ – bömböltek a hangszórókból.
A 2. Ukrán Front alárendeltségében román csapatok is voltak Pesten. Nicolae Sova altábornagy parancsnoksága alatt a román 7. hadtest vett részt a harcokban, és 1945. január 15-ig volt vonalban – addigra eljutott a Keleti pályaudvarig és a Baross utcáig. A románok hangoztatták, hogy ők 1919-ben már bevonultak Budapestre, ezért Rodion Jakovlevics Malinovszkij marsall nem akart velük osztozkodni a dicsőségben és Északkelet-Magyarországra vezényeltette Sova hadtestét.
A szovjetek január 15–17. között érték el a Szent István és az Erzsébet körút vonalát, a Nyugati pályaudvart, a Kálvin teret és a Lónyai utcát. A nyilasok ekkor akarták felszámolni a gettót, ám egy rendőrtiszt tudomást szerzett tervükről, és erről a pesti hídfő német parancsnoka, Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy is értesült. Schmidhuber nem akart szerepet vállalni a vérengzésben, ezért lefogatta az értelmi szerzőket, és a szovjet 66. gárda-lövészhadosztály megérkezéséig a német 13. páncéloshadosztály részeivel és honvédekkel őriztette. Amikor ott felbukkantak az első szovjet katonák, a lakók maguk zúzták pozdorjává a gettót körülvevő „szégyenpalánkot”.