Jobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.A második lehetőség, hogy a történészek tévednek és Dugovics Titusz létezett, és végrehajtotta hőstettét.
Harmadsorban pedig, ha vissza is térünk ahhoz, hogy itt egy narratív vándormotívumról, toposzról van szó, amelyet a XIX. századi történetírás összekötött egy Dugovics Titusz nevű kitalált személlyel, akkor az, hogy ez a vitéz nem Dugovics, egyáltalán nem zárja ki, hogy Nándorfehérvár ostromakor ez az eset megtörtént egy névtelen magyar hőssel.
Negyedsorban lehetséges, hogy itt valóban Bonfini találmányáról van szó, és nem történt meg ez az eset (tehát sem Dugovics, sem más nem rántott le törököt magával), de Nándorfehérvár ostromakor több ezer magyar mindennapi hős vett részt, és győztek.
Továbbá éppen azért beszélnek vándormotívumról, mivel a történet nem csak Nándorfehérvár ostrománál kerül említésre, tehát a XIV. századtól a magyar végváriak körében legalább egyszer (de vélhetőleg többször, ha ez elterjedt) megesett ez a hőstett. Vagyis a magyar vitézek még akár életük feláldozásával is védték őrhelyüket.
Ez persze elvezet ahhoz az elméleti kérdéshez is, hogy miért van szüksége az embereknek a hősképzésre, hogy egy személyt kinevezzenek, akiben manifesztálják a sikert, míg másoknak, főként gyakran a történészeknek, hogy demitizálják a hőst, a hősiességet, hogy szembemenjenek a „tudomány” nevében „a néphittel”.
Emiatt Dugovics Titusz története természetesen heves publicisztikai vitákat is kiváltott már, különösen az elmúlt öt évben, a fő indulati kérdés gyakran az, hogy létezett-e vagy nem Dugovics Titusz?
Pedig valójában onnan is lehet nézni a kérdést, hogy Dugovics Titusz 1824 óta bizonyosan létezik, ekkor publikálta Döbrentei Gábor (1785–1851) azt az írását, amelyben a Bonfini által említett névtelen hőst Dugovics Titusszal azonosította. Így Dugovics bekerült a köztudatba, az úgynevezett recepcióba. Vagyis része a magyar történelemnek, a narratívának, a kultúrának, az identitásnak. Valójában története – vagy mondjuk úgy, a történet – a történetírók (hiszen már Bonfinit is!), történészek és a magyar társadalom szélesebb rétegeinek generációit inspirálta számos módon.
Döbrentei talán az akadémiai történészek közül az első „posztmodern látnok” volt; ő találta fel a történelem szót, és tudtán kívül példát is adott annak posztmodern értelmezésére: hiszen elmondott egy történetet (Dugovics Tituszét), ami nem azonos a múlttal, hiszen a jelen ismeretek szerint ebben a formában nem is igaz.
Vagyis talán nem minden történet (szépen mondva történeti narratíva) igaz és objektív. Ugyanakkor Döbrentei szinte mágikus mód 1823. január 27-én éppen azt írta naplójába, hogy az újságok és könyvek „hízelkedve” adják elő a múltat, „[…] s azokat magunk tisztán ellenkezőképp tudjuk, megvetés gerjed bennünk.
S hátha még elgondoljuk, hogy éppen ezekbül valaha história lesz, nem méltán leszünk-e a már megírt régi história valóságához bizodalmatlanokká? Vesződjenek osztán a jövendőbeli historikusok az igazság kifejtésével [...]”.
Végül vesződtek is… s talán nem véletlen, hogy Keith Jenkins, a posztmodern történetelmélet kortárs apostola azt fejtegette, hogyha lenne is objektív történelem (vagyis történeti narratíva, elbeszélés), a világ vált posztmodernné, azaz „bizodalmatlanná” a régi históriákkal szemben.
Dugovics Titusz a hősiesség jelképe lett, szimbólum; egy vitéz feláldozta magát a hazáért Nándorfehérvár ostrománál. A hős magában sűríti mindazok történetét és önfeláldozását, akik az oszmán–magyar harcokban becsülettel küzdöttek és estek el a hazáért. Ezért váltak a magyar történelem, identitás, kultúra oszlopaivá és példaképeivé.
Az a történet pedig, hogy magyar vitézek feláldozták magukat a Magyar Királyságért, továbbra is erkölcsi példát mutat. Míg elborítanak minket a külföldi filmiparból importált szuperhősök, itt van egy valódi hős, és abban az értelemben mindenképpen valódi, hogy egy múltbéli és emberközeli élethelyzetet és korszakot testesít meg: a középkori és kora újkori török–magyar háborúkat és annak mindennapi küzdelmeit.
A szerző Illik Péter, a Magyarságkutató Intézet munkatársa.
Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján érhető el.
Borítókép: Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása (1853) (Forrás: Wikipédia)
Összesen 0 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Az európai politikusok számos képviselője a kommunizmus diktatúrájának valamiféle változatát óhajtja ráerőltetni a világ általunk is lakott népességére.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!