időjárás 3°C Andor , András 2022. november 30.
logo

Az utolsó fegyveres összetűzések Komárom alatt 1849. szeptember 25. és 27. között

Forrás: Magyarságkutató Intézet
2022.09.25. 07:07 2022.09.25. 08:57
Az utolsó fegyveres összetűzések Komárom alatt 1849. szeptember 25. és 27. között

A komáromi erőd védői számára eseménydús volt 1849 szeptembere. A fegyvernyugvást és a Lehel-huszárok szeptember 5-i hetényi lesvetését követően, az ostromlók és a védők tárgyalásba bocsátkoztak az erőd feladásáról, (...)

(...) miközben a császáriak attól sem riadtak vissza, hogy a védők sorait bomlasszák és merénylőt bízzanak meg Klapka György vezérőrnagy likvidálásával.

Az alkudozások időszakában a várőrség tisztjeinek lehetőségük nyílt arra, hogy az ellenséges táboron keresztül kisebb kirándulásokat tegyenek a környéken. Ekkor történt, hogy Klapka helyettese, Bátori-Sulcz Bódog ezredes Jaros(s) Károly udvardi főszolgabíró társaságában felkereste egy kurtakeszi barátját, Baranyai Gáspárt. A kirándulás fordulatos végkifejletét – némi írói túlzással – Egervári (Potemkin) Ödön Lehel-huszár hadnagy jegyezte fel az utókor számára: „Útjuk az orosz táboron keresztül vitt. Bátori diszruhájában volt; habár kard nélkül, a kit midőn az orosz katonaság megpillantott, csapatonként a legnagyobb tisztelettel üdvözölték, mit ő a legszivélyesben viszonzott.

Szokatlan ütközés lesz az űrben

Hétfőn ütközik neki szándékosan a NASA egy űrszondája a Földtől mintegy 11 millió kilométerre lévő aszteroidának, hogy megváltoztassa annak pályáját.

Másnap Kurtakesziről hazatérvén, de már nem többé az orosz táboron át, hanem az ó-gyallai országúton, hol az osztrák dzsidás őrök voltak felállitva, kik korántsem voltak oly udvariasak, mint az előtte való napi jámbor muszka katonák, s a helyett, hogy a magyar vezért illedelmesen üdvözölték volna, át nem akarták bocsátani. 

Az ittas dzsidás káplár, kinek Bátori elég érthetően tudtára adá, hogy ő a komáromi őrséghez tartozik, figyelembe se vette szavát, érteni nem akará; sőt még az e pontra érkezett és hintókban ülő orosz törzstisztek és tábornokok is visszautasittattak.

Végre a hosszas szóváltás s vitatkozás után, a bortól elkábult dzsidás tizedes kardot rántott a fegyvertelen Bátorira és barátja Jaros Károlyra, kiknek nem maradt egyéb hátra, mint lovaikat sarkantyúba kapni s Komárom felé sebes vágtatva elrohanni. Azonban néhány dzsidás ugyancsak nagy hévvel utánok iramodott, s ha az üldözötteket utolérik, irgalom nélkül felnyársalják.

Ezt látván a magyar előörsön álló Leel [Helyesen: Lehel] huszárok, legott segélyére siettek a már messziről megismert egyik vezérüknek, s csakhamar megváltoztak a szerepek, most már a dzsidások eredtek futásnak, s huszároktól tova üzetve. A baj, a fenyegető veszély szerencsésen elhárult.”

Mivel a tárgyalások nem vezettek eredményre, azok szeptember 23-án megszakadtak. Ezután ismét fegyvervillongásokra került sor.

Szeptember 25-én a hajnali órákban a Vilmos főherceg nevét viselő császári-királyi 12. sorgyalogezred II. zászlóaljának egy osztálya – azaz két százada – a Civalart-dzsidások fedezete alatt meglepte a komáromi 37. honvédzászlóalj három századát. Füsti Kálmán őrnagy legényei azonban egy háromfontos félüteg tűztámogatása segítségével visszaverték az ellenséges különítményt. E nap folyamán a Bocskai-huszárok a becsületükön esett szégyenfoltot igyekeztek vérükkel lemosni, amikor a Vág mellett kozákokkal találkoztak, azonban az összecsapás kis híján balul végződött számukra. Megjegyzendő, az említett szégyenfolt onnan eredt, hogy a hajdúsági 17. Bocskai-huszárezred Komáromban lévő osztályának egyik százada zúgolódni kezdett, mert önként vállalt szolgálati idejük lejárt és haza akartak térni. A huszárok nem engedtek igazukból, aminek az lett a vége, hogy szeptember 15-én a Cigánymezőn Klapka hét huszárt főbelövetett.

A szeptember 25-i összetűzésekről Szinnyei József, a komáromi 203. honvédzászlóalj főhadnagyának Komárom 1848–1849-ben című remek könyvében olvashatunk érdekes részleteket: 

„Szeptember 24-én éjjel 11 órakor az ellenség egy erős őrjáratot küldött, mely lovas végőreinkig nyomult; de kölcsönös lövöldözések után visszavonta magát. Szeptember 25-én hajnalban szintén egy erős, egy osztálynyi gyalogság, a szükséges lovas fedezettel, vizsgálódó őrjárat nyomult egészen előörseinkig, mely az előörsön lévő egy osztály és egy Füsti őrnagy vezérlete alatti 37-ik zászlóaljbeli fél osztály által a szőlőkön keresztül, háromszori roham után táborukig vissza veretett. Tőlünk egy ember könnyebb sebet kapott. Az ellenség sebesültjeit nem tudni; egy halottja a csatatéren maradt. Ez alatt a Vág mellett cirkáló Bocskay-huszárok, kik a multkori kivégzésnél megesküdtek, hogy vétkeiket helyrehozzák; most bátorságukat és harcikedvüket a szemben álló kozák előőrsökön, egy támadással akarták lehűteni, mely azonban majdnem rosszul ütött ki, mert körülkerítették őket és csak nagy bajjal tudták magukat keresztül vágni.”

Gelich Rikhárd Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben című háromkötetes munkájában ekképpen írt a császári erők aktivizálódásáról: 

„[Szeptember] 26-án ujból megkezdődtek az ellenségeskedések; egyes csatározások fordultak lő, nevezetesen Ó-Szőnynél. Világos, hogy osztrák részről komolyan megfontolták Komárom ostromának nagy hátrányait, melyek főleg abban állottak, hogy az ostrom ősszel vette volna kezdetét, midőn az ostromló csapatok egészségi állapota sokat szenvedett volna az az időtájban a környéken uralkodni szokott láz által s hogy szét kellett volna rombolni ama védmüveket, melyeket az osztrák hadügyi kormányzat nagy pénzáldozatokkal éveken át emeltetett s végül, hogy az ország nem csendesülne le mindaddig, mig a háromszinü zászló leng Komárom sánczain.”

Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről című könyvében Szeremlei Samu a szeptemberi 26-i „csetepatéról” jegyezte fel e sorokat: 

„A Komárom várát ostromló osztrákok Ó-Szőnyt, melyet a mieink megszállva tartottak, reggel megtámadják. Élénk puskatüz után, minthogy a nagy köd miatt ágyut használni nem lehetett, az ellenség visszavonul. A csatározás azonban, mely e nap más helyt is megujul, estig tart.” Ezen a napon báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy átvette a komáromi ostromsereg feletti parancsnokságot, s Klapkát személyes találkozóra invitálta. A komáromi haditanács javaslatára Klapka nem ment el ezen megbeszélésre, hanem maga helyett küldöttséget menesztett. A császáriak kudarcba fulladt támadási kísérletei arról győzték meg Haynaut, hogy a vár védőserege szilárdan kitart, amiért Komáromot csak nagyobb anyagi-, idő- és emberveszteség árán foglalhatja el, ezért vette fel újból a tárgyalás fonalát.

Szeptember 27-én a hajnali órákban a császáriak még egy utolsó rajtaütést hajtottak végre az ószőnyi szőlőknél, ám e támadásuk sem járt eredménnyel. 

A harcot azonban nem a császáriak, hanem a honvédek kezdeményezték, amiről a 37. honvédzászlóalj egyik alantos tisztje, udvardi Cserna István hadnagy a következőket őrizte meg emlékezetében: „Ezredesünk, [kosztolányi] Kosztolányi [Mór] szeptember 26-án (…) forposztot [előőrsöt] visitált. Kiséretében volt szép, olasz nemzetiségű felesége is. Ennek a szép fekete szemű asszonykának felségesen illett a magyar beszéd. Én, ki akkor adjutáns voltam, szintén a kisérethez csatlakoztam. És volt annyi izlésem, hogy a szép olasz menyecske oldala mellett lovagoltam. Ott nyargaltunk az ó-szőnyi szőllők alatt. – »Istenem! Mondja Kosztolányiné azs mégizs sörnyűzség; én azs idén nem csak nem ettem sőllőt, de nem izs láttam«. – No, fogadkozám én: holnap megtraktálom nagyságodat szőllővel. – Másnap hajnalban jó 25 legényt, két káplárral, kirukkoltattam. És vezettem őket az ó-szőnyi szőllőkbe. Az árkon belül állt a németek forposztja. Mikor mi a szőllő gyepűjén által másztunk, az egész csatárlánc megrémülve retirált. Ha azok a nekiiramodott vitézek fel nem verik a csatárláncok mögött nyugodtan alvó tisztjeiket, én is hamar elkotródtam volna, mint a ki éreztem hogy ez a magam szakállára merészelt csetepaté miatt, még botba is ütközhetem. De meg, hamar átláttam, hogy az azon évben még nem mívelt szőllő között, nem hogy érett fürtöt találni: de az őserdővé sűrűsödött bozótban, lépésről lépésre előhaladni alig lehetett – De a sógorok golyót küldtek utánunk. – »Ne hadd magad magyar!« kiáltám harsányan és szuronyszegezve neki mentünk a sűrű bozótnak. Egy jó negyedóra multán, a szőllők Grebics felé eső oldalán, kívül a kerítésen, kezdte a német megfutamodott seregét felállítani. Velök volt két ágyú is: azok is hamar bele kotnyeleskedtek a hecbe s mi jó gyors lábbal ott hagytuk a szőllős kerteket. – De a német nem hagyta annyiban. Utánunk jött. A reggel szürkületéhez hozzá járult a köd. És a ködben, csak úgy találomra egyre célzott reánk. Ennek hallatára mi volt természetesebb, mint hogy a mi tüzéreink is, kik a szőnyi temető alatt bivouakiroztak, felmozdonyoztak és hamar visszafelelgetek a német ágyúknak. Ti erre, kik benn Ó-Szőnyben aludtátok az igazak álmát, a huszárokkal egyben, hamar kirukkoltatok, és olyan jóra való nótát kezdtünk, hogy a föld is rengett az ágyú zenére. (…) Mily kétségbe esve rohant ki Komáromból az egész vezérkar, nem tudván megmagyarázni a harc okát, meg lévén már a kapitulatió állapítva. – Hogy senki el nem esett, oka volt a harapni való sűrű köd. A csata színhelyén ott termettek közt volt a szép olasz menyecske is férjével Kosztolányi ezredessel. Én kerestem egy alkalmas pillanatot. Oda lovagoltam melléje. – Nagysád! Mondám, én voltam a szőnyi szőllőben, de ott az idén senki sem kapált, ennélfogva, fájdalom, szőllőt nem hozhattam. (…) Ez volt szabadságharcunk utolsó csatája, itt lőtték el az utolsó töltést, itt villant meg az utolsó szurony, az utolsó kard, és ezt a csatát egy szép menyecske tüzes pillantása idézte elő.”

Ezután került sor a herkálypusztai találkozóra, ahol mindkét fél engedett álláspontjából, s aláírták az erőd átadásának előfeltételét jelentő megegyezést. Gelich fentebbi művében az alábbiakat jegyezte fel a tárgyalásról: 

„[Szeptember] 27-én egy huszár század kiséretében P.-Herkályra ért a komáromi bizottság s nemsokára Haynau is, adjutánsának, [Johann] Susan tábornoknak és egy lovas századnak kiséretében. Rövid kölcsönös általános fejtegetések után pontonkint tárgyalni kezdték a feladási feltételeket. Különösen kifogást emelt Haynau az egykori osztrák sorkatonaság szabadon bocsátása s a komáromi jegyek beváltása ellen. Néhány óra múlva azzal értek véget a tárgyalások, hogy jelentéktelen módositásokkal mindkét részről elfogadtattak a feltételek. A kapituláczió meg volt kötve s midőn a küldöttség visszatért Komáromba, a haditanács is elfogadta, Klapka pedig megerősítette azt.”

Szinnyei József főhadnagy költői módon örökítette meg a védőseregen eluralkodó letargiát: 

„Miután a táborkövet fehér zászlója véget vetett a [37. honvédzászlóalj által kezdeményzett ószőnyi] csatának és Klapka aláírta a capitulatiót, egész éjjel komor levertség uralkodott a kedélyeken Komáromban; csillag nem ragyogott az égen, a halvány hold fátyolozá arcát, csak a vár szürkült falai emelkedtek büszkén sötéten, mint annak előtte a légben és kisérteties körvonalaik visszatükröződtek a Duna hullámaiban; részvétlenül, hidegen folytak alá, hogy megvigyék testvéreinknek a hírt: »Komárom capitulálált [sic!]!«”

Az eredeti cikk IDE kattintva olvasható.

A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Borítókép: Sebesült honvéd, 1849. Johann Till festménye (Forrás: Wikipedia)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.