Nagyon elszégyelltem magam, és megvetéssel néztem Arcsira, a weimari vizslánkra, aki puszta létezésével bizonyítja és igazolja a rasszizmusunkat.

S akkor felötlött bennem Karinthy Frigyes egyik remeke a Görbe tükörből – ez:

Az idegorvosnál

 Elgondolkodva néztem magam elé, és így szóltam:

– Szeretem a sárga bablevest.

Barátom, aki az utóbbi időben Freud pszikoanalízisével foglalkozik, szúróan nézett rám.

– Miért mondod, hogy szereted a sárga bablevest?

– Mert szeretem – mondtam őszintén.

– Hm. Nem volt neked hatéves korodban egy kék hajú nővel viszonyod?

– Nem emlékszem. Miért?

– Mert kék és sárga kiegészítő színek. Az ember ok nélkül nem mond semmit: ez a pszikoanalitika vívmánya. Minden kijelentés egy rejtett szadizmus vagy mazochizmus önkéntelen megnyilatkozása: mindennek szexuális okai vannak, s minden visszavezethető gyermekkori emlékekre. Neked gyermekkorodban egy kék hajú nővel volt viszonyod, és azért szereted a sárga bablevest.

– Lehet, de már nem emlékszem.

– De én emlékszem. A te idegeid tönkre vannak téve. Szadizmusod, a kegyetlenkedési ösztön, ki akarja élni magát. Valld be, meg akarod ölni a sárga bablevest.

– Én?!

– Igen. Te ütni és verni akarod a sárga bablevest, mert szerelmes voltál egy kék hajú nőbe, akit nem verhettél meg. Te ölni akarsz. Idegeid tönkre vannak téve. Azonnal menj fel Berenczy idegorvoshoz, az majd kianalizálja belőled. Véged van.

Rémülten rohantam fel Berenczy idegorvoshoz. Dolgozószobájában fogadott. Mikor beléptem, keserűen mosolygott rám.

– Miért siet úgy? – mondta. – Szeretné, ugye, ha rám esnék az ajtó, és agyoncsapna engem?

– Bocsánat… erre nem is…

– Jegyezze meg magának, fiatalember, hogy két ösztön vezetheti csak minden cselekvésünk és gondolatunk: a nemi kegyetlenkedés és nemi megalázkodás ösztöne. Minden gondolatunk rejtett rugója ez a két ösztön: a szadizmus, illetőleg a mazochizmus vágya. Különben pedig mit akar?

– Szeretem a sárga bablevest – vallottam be rémülten, és a hideg végigfutott a hátamon.

– Gondoltam – mondotta az idegorvos mély megvetéssel. – Na, csak üljön le, majd meglátjuk, mit tehetünk magával.

Leültem, és egyszerre elmúlt a fogfájásom, amivel feljöttem. Szembeült velem.

– Ön tehát szereti a sárga bablevest. – mondta az idegorvos. – Tisztában van ön azzal, milyen jelentősége van annak, hogy ön szereti a sárga bablevest?

– Kérem… – mondtam félig sírva – …én nagyon szeretem a sárga bablevest… de ha nincs… hát le tudok mondani róla…

– Kuss!… – dörgött rám az idegorvos. – Majd adok én magának. Ön igenis szereti a sárga bablevest. Az ön idegei tönkre vannak téve. Ön szadista. Ön kegyetlenkedni akar, ön meg akar ölni mindenkit, ön vágni, szúrni, csípni akar, ön szerelmes volt az öreganyjába, akinek le akarta vágni a fejét, de erről önmaga se tud. Mit álmodott ma?

– Azt álmodtam, hogy húsz koronát kaptam Fuksztól – mondtam, és a fogaim vacogtak.

– Kuss! – ordított az idegorvos. – Az ön álma azt jelenti, hogy ön, dacára annak, hogy maga se tud róla, szerelmes ebbe a Fukszba, és hogy ön szereti a pénzt, és hogy ön szeretné, ha Fuksz leesnék a Halászbástyáról, és a nyakát törné. Ön javíthatatlan szadista. Ön egy született Néró. Ön Caligula. Majd adok én neked, te büdös!

– Micsináljak? – siránkoztam.

– Az ön határtalan szadizmusát egy erősebb szadizmus hatásának kell kitenni, mely legyőzze ezt az ösztönt, és mazochisztikus hajlamot keltsen önben. Ön parancsolni, hatalmaskodni, uralkodni akar: ez az ön halálos idegbaja, melyből önt ki fogom gyógyítani. Szadisztikus hatásoknak teszem önt ki. Érti?

– Értem – mondtam, és összehúztam magam a széken.

– No – mondta és felállt. Rettenetes szemekkel nézett rám.

– Jajaj! – jajgattam.

– Kuss! – ordított. – Te ronda szadista. Azonnal állj föl, mert lelőlek!

Felálltam.

– Úgy. Most azonnal nyúlj a zsebedbe. Érted? Mert úgy váglak pofon, hogy lerepülsz a lépcsőn.

Zsebembe nyúltam.

– Úgy. Most azonnal szedj ki ötven koronát, és add nekem. Na, mi lesz? De rögtön. Majd letöröm én azt a te komisz szadizmusodat! Majd kigyógyítlak én abból a szadizmusból! Na mi lesz?

Pofonra emelte kezét.

Reszketve nyújtottam át az ötven koronát. Galléron fogott, és lerúgott a lépcsőn. A földszintről csodálkozva néztem vissza. Mosolyogva állt a rácsnál.

– Rendben van – mondta –, az ön mazochizmusa kezd már fejlődni az ellenkező irányú szadizmus jótékony befolyása alatt. Néhány óra alatt egészen szépen ki fog gyógyulni. Alásszolgája. Legyen máskor is szerencsém.

Így. Lehet, hogy mégsem a walesiek a rasszisták? Talán nekünk sem kell megválni a vizslánktól a befogadás jegyében? Lehet, hogy ezeket a woke-szervezeteket meg NGO-kat kellene elvinni az idegorvoshoz – ehhez az idegorvoshoz? Vagy elég lenne eltakarítani mindet? S talán az is megoldás lenne, ha azok a fekete-afrikaiak, akik nem érzik magukat biztonságban a kutyák miatt, hazautaznának végre a biztonságos Nigerbe meg Szudánba?

Kínzó kérdések ezek.

Mindenesetre adok a kutyusomnak egy jutifalatot…