Mit ér az ezüst, ha magyar?

Iszonyú nagy tűz van bennem. Legszívesebben már Athénban versenyeznék – ezzel a megdöbbentő kijelentéssel kezdte a beszélgetést Balogh Gábor olimpiai ezüstérmes öttusázó. – Furcsa állapotban érzem magam. Egyrészt elégedett vagyok, mert az ezüstérem szuper dolog. Ugyanakkor keserűség is bujkál bennem, belülről nem vagyok teljesen boldog. Mert én mindig győzni akarok, és Sydneybe is ezért utaztam. Szóval az ezüstérem most motivációt is jelent, hogy csináljam tovább.Az idézet az egyik sportnapilapban megjelent interjúból való, amelyben Balogh azt is határozottan kijelenti, hogy nem írta volna alá előzetesen ezt az eredményt, merthogy ő tényleg mindig győzni akar. Végtelenül tiszteletre méltó álláspont, hiszen ettől sportoló a sportoló. Olyan sportemberrel még nem találkoztam, aki azért kezdett volna el sportolni, mert veszíteni akar. Olyannal viszont már igen, nem is eggyel, aki beletörődik a sorsába, mondván: jobban szerepelt, mint azt remélte, s esélyesebb versenyzőket előzött meg. Igen ám, de nem győzött.A kötöttfogású birkózó, Bárdosi Sándor a Parlamentben rendezett, az olimpián eredményesen szerepelt sportolók ünnepi összejövetele után nyilatkozott Baloghhoz hasonlóan. A miniszuper elmondta: ugyan roppant módon sajnálja, hogy nem győzött, de ez így utólag talán nem is olyan nagy baj, mert az ezüstérem még több munkára sarkallja, s így a jövőben még sikeresebb lehet, és egyszer talán majd az ő nyakába akasztják az aranyérmet. Az egyáltalán nem álvagány, hanem igazi vagabund Bárdosi nyilatkozata érett gondolkodásról tanúskodik. Nem igazán hittem volna, hogy Bárdosi, két héttel a sydneyi versenyek után, ilyen megállapításra jut.A kétszeres olimpiai bajnok kajakozó, Kőbán Rita ellenben már aligha szerezhet újabb olimpiai aranyérmet, hiszen társnőivel elszalasztotta az utolsó alkalmat – a női kajaknégyes Sydneyben az örök rivális német egység mögött a második helyen érkezett célba. Most hagyjuk, hogy ki húzott jobban és ki kevésbé, ki kit okol az ezüstéremért, az viszont számomra a nyilvánosság előtt zajló, olykor a jó ízlés határát súroló vita ellenére is imponáló, hogy az óriási sikerekben gazdag pályafutást maga mögött tudó Kőbán képtelen belenyugodni a történtekbe. Abszolút érthető, ő is mindig nyerni akar.Márpedig az ezüst és az arany között a versenypályán szinte nincs különbség – a megbecsülésben ugyanakkor hatalmas a differencia, ráadásul a sportrajongó, persze igazságtalanul, csak a győztesre emlékezik, s bizony, bizony ma is érvényes a mondás: jaj a legyőzötteknek.A kérdés persze feltehető úgy is, hogy Sydneyben a magyarok hány ezüstöt nyertek és hány aranyat veszítettek? Nos, ami tény, a mieink hat ezüstöt szereztek: a hat közül a női kézilabda-válogatott, a női kajaknégyes és Bárdosi nyert állásból veszített, Balogh, a súlyemelő Márkus Erzsébet és a női kajak páros elérte a második helyet, s a hat közül valójában csak a női kajaknégyes számított favoritnak.Mindannyian jól tudjuk, a közhelyek mindig – nagy vagy éppen kicsi – igazságokat tartalmaznak: a vereségből illik tanulni, s a birkózó és az öttusázó már okult is belőle. Ha Bárdosi komolyan gondolja, amit az Országházban mondott, akkor talán Baloghgal együtt az athéni ötkarikás játékok után majd boldogan emlékezhet a négy évvel korábbi elhatározására, s mindkét magyar fiatalember az aranyérmet ünnepelheti.A kitartás alapvető sportemberi követelmény. Aki a csúcsra vágyik, annak számolnia kell azzal, hogy útközben fájó kudarcok érik, ám egyetlen vereség után sem adhatja fel a harcot. A már csaknem örök másodikként elkönyvelt tornász, Csollány Szilveszter a gyűrűn csak a dobogó legmagasabb fokára lendült, a hihetetlenül akaratos, az újra meg újra nekivágó kenus, Kolonics György is célba ért az egyes hajóban, az eddigi legderűsebb olimpiai bajnok, a párbajtőröző Nagy Tímea sem elsőbálozó kislányként ünnepelhetett Sydneyben.