Allergia

Jaap Stam után Josep Guardiolát is tiltott szer használatán érték az olasz futballbajnokságban, a Lazio holland, illetve a Brescia spanyol légiósa már sokadik a lebukottak sorában, labdarúgásban éppen úgy, mint a sportban – általában. Esetük nem szenzáció, egyetlenegy hír az adott nap hozadékából. Tettüket nem kíséri fölháborodás, aki egyáltalán hajlandó foglalkozni vele, vérmérsékletétől függően elintézi egy kézlegyintéssel, esetleg megjegyzi, hogy igen, a dopping…
Annak idején, a római olimpiát követően heteken át cikkeztek egy dán kerékpárosról – emlékeim szerint Jansennek hívták –, aki az országúti verseny alatt lefordult a gépéről, és meghalt. Túlgyógyszerezte magát… Általános volt a felháborodás, minden elképzelést fölülmúló keménységgel söpörték le az asztalról a dánok óvatos érvelését a nagy melegről s a hőgutáról.
Napjainkra tiszavirág-életű érdekesség csupán egy-egy doppingeset, a sporthoz legalább annyira hozzátartozik a gyógyszerezés, mint az igazi húsleveshez a házilag gyúrt finommetélt.
Együtt élünk a doppinggal.
Éppen úgy korunk betegsége, mint az allergia. Nincs igazi ellenszere. Mert ugyebár, ha a parlagfűre, a poratkára, a krómra, a klórra, s még ki tudja mire érzékeny ember orvoshoz fordul, kaphat ilyen, olyan vagy amolyan szert, hogy enyhüljenek a kínjai, ám a recept mellé rendre megkapja, hogy ,,Nincs mit tenni, ezzel együtt kell élnie…”
Mint a sportnak a tiltott szerekkel.
Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kellene küzdeni ellenük. Muszáj fölvennni a harcot, ám – ez meggyőződésem – a csata kimenetele egyesélyes, a küzdelmet elsősorban morális megfontolások (,,Nem szabad, nem illik…”) sugallják, mint a siker legparányibb reménye.
Ugyanakkor a tiltott szerek világában másfajta erkölcsiség uralkodik, mint egyéb törvénysértéseknél. Az még csak hagyján, hogy a lebukottat inkább sajnálat, esetleg némi lenézés (,,Milyen ügyetlen volt…!”) övezi a társai körében, elítélés sohasem. Érdekesebb, hogy nem emlékszem olyan pozitív mintát produkált sportolóra, aki föltette volna a kezét: ,,Emberek! Beismerem, hogy tiltott szerrel éltem.”
Az őszinteség itt persze nem mentő körülmény, nincs hatással a büntetés mértékére, legföljebb az emberi tartásra lehet bizonyosság, mégis föltűnő, milyen változatos a magyarázkodások sora. Igen széles skálán mozognak az indokok arról, miért mutathatott ki az érdekelteknél doppingot a labor – a ,,Belecsempészték az ételembe…” kezdetű mesétől, egészen addig, hogy ,,Kicserélték a mintát…”, vagy ,,Nem is tudom, mi történhetett…!”, ezer és ezerféle fölháborodott jajkiáltást rögzíthettek a dokumentumok. A lényeg: mindenki bűnös, csak a lebukott ártatlan.
Kialakult forgatókönyvük van már az eseteknek, s az is hagyomány, hogy hiába a legszigorúbb büntetés, mindig volt és lesz, aki a doppingra esküszik.
Mi pedig kénytelenek vagyunk együtt élni vele.
Akár allergiásak vagyunk rá, akár nem.