A balszerencse forgandó

Peches ember ne menjen a jégre, azaz a magyar futballválogatott igazán gondosabban egyeztethetné a programját. Mert ugyebár azon már egyre kevesebben akadnak fönn, hogy a csapat kikap, a legtöbben elintézik egyetlen kézlegyintéssel, mint azt, hogy a nap süt, az eső esik, télen hideg van, nyáron pedig meleg. Ha viszont összehasonlítási alap kínálkozik a futballisták produkciójához, akkor fölerősödnek az indulatok. Nem elég a csúfos vereség, még a „bezzeg”-re is esély kínálkozik. Létezik-e ennél nagyobb balszerencse, egy egyébként is szerencsétlen társaság esetében?
Mint a héten, szerdán is. A labdarúgásra szerződött profik simán kaptak egy ötöst Debrecenben a fehéroroszoktól, míg a jégkorongozók a székesfehérvári világbajnokságon sporttörténelmet írtak, legyőzték az A csoportból tavaly kiesett Norvégiát.
A magyar futballban program program hátán, koncepció ér koncepció sarkába, minden azt szolgálja, hogy stabil legyen a háttér, a játékosnak csak a labdával kelljen törődnie, hokiban viszont…
Maradjunk annyiban, hogy két csapatra való játékos és két fedett csarnok jelenti az elitet. És most mégis több mint jó az esély arra, hogy beverekedje magát a világ legjobbjai közé a válogatott.
Miközben készséggel elismerem, hogy mostanság a siker nélkülözhetetlen előfeltétele a biztos háttér, a megfelelő – ronda kifejezés, de nincs rá jobb – infrastruktúra, örömmel nyugtázom, hogy azért még mindig főszerep jut az emberi tulajdonságoknak. Mert a hokisok azért teremthették meg az esélyt a csodára, mert elszántak, nem ismernek megalkuvást, telis-tele vannak hittel, vannak álmaik, vágyaik.
Sportemberek.
Profik, anélkül, hogy szajkóznák.
A magyar futballválogatottban tizenhatan léptek pályára szerdán, közülük kilencen külföldön állnak szerződésben. Mint honfitársuk, roppant büszke vagyok arra, hogy idegenben igyekeznek növelni Magyarország presztízsét, gratulálok nekik ahhoz, hogy Brémában, Cottbusban, Portóban vagy éppen Szófiában főszerepet játszanak a helyi csapat diadalában, ám elvárom tőlük, hogy itthon, a magyar válogatott mezében futballozva, elsősorban az ő jóvoltukból jusson az egyről a kettőre a nemzeti tizenegy.
Gellei Imre szerint szerdán, az első félidő második felében egyszerűen szétesett a csapat, a védelem nem működött, a középpályások láthatatlanná váltak, a csatárok pedig mintha a pályán se lettek volna. A kapitány nem egy-egy rossz megoldást emel ki, hanem működésképtelenségről, láthatatlanságról beszél, magyarán: az Európát keresztül-kasul labdázó vándorlegényekből alapvetően a tartás, a méltóság hiányzik.
Az a mentalitás, amelyik szembeötlő azoknál az ifjaknál, akik tulajdonképpen csak Dunaújváros és Székesfehérvár között terelgetik a korongot.
Gellei Imre a kezdet kezdetén azt kérte a kiválasztottaitól, hogy történjék akármi, lélekben legyenek erősek, törekedjenek arra, hogy mindig kihozzák magukból a lehető legtöbbet. A kapitány csöndes ember, kerüli az indulatokat, inkább keresi önmagánál a felelősséget, mint másoknál, most is igyekszik menteni a menthetőt.
Kimondom hát én helyette: csúnyán elbántak vele azok, akikre építeni kénytelen.