Barabbás

Véget ért a honi futballszezon, élvonalbeli játékosaink nagy része megkezdhette legkedvesebb kiegészítő sportját.
Menedzserek, klubelnökök, botcsinálta befektetők ajánlatait hallgathatják nagy-nagy várakozással, és a végtelenségig táguló, távolról sem üvegzsebekkel. A szerencsésebbje immár euróért koptathatja majd – tisztelet a kivételnek – a nyugat-európai középcsapatok kispadját, miközben a liberális futballvezetés teljesen szabad utat nyit a többnyire személyében és kvalitásaiban egyaránt ismeretlen kelet-európai, esetleg brazil idegenlégiósoknak.
Mellékesen a légiósstátus is mást jelent az unióban, ahol a publikum már-már színházi eleganciát öltve látogathatja a futballelőadásokat, amelyeken a létező honi művészek mellett a vendégsztárok a pluszt jelentik: emelik a nívót, és példaképül szolgálnak a jövő labdarúgóinak.
Itthon már több évtizede téma (de csak téma, sajnos) az utánpótlás, és kulturált pályákról, korszerű feltételekről, hozzáértő, anyagilag elismert nevelőedzőkről beszélnek – a tervek. Ám amikor végre öszszejön minderre a pénz, szinte azonnal az éppen ügyeletes, nemhogy a jövőt, de a jelent, és talán még a közelmúltat is elherdáló sztárocskákba fektetik. A világ- és Európa-bajnokságoktól pedig menetrendszerűen már a selejtezők sorsolásakor elbúcsúzhatunk.
Futballban messze még Európa, messze az euró, melynek egyébként egyik kiagyalója honfitársunk, Lámfalussy Sándor volt. A professzor azt tartotta, a legjobb befektetés a tanulás, vagyis a jövő, miközben nálunk a globalizáció, és a virtuális XXI. század képtelen áttörni a magyar futballgondolkodás páncélját.
Marad nekünk a bibliai példázat: Pilátus kérdé népét, kit bocsásson el? Azok szívükből egyenként mind-mind Jézust kiálták, ám kórusuk mégis Barabbás nevét zengé.
Itt tartunk.