Varázsa a futballnak (is), hogy kívülről nézve roppant egyszerű játék, nincs az a drukker, aki például egy-egy kihagyott ziccer után ne kiáltana föl lekicsinylően, hogy ő bizony könnyedén gólra váltotta volna a helyzetet, mi több, ha indulatosabb, a húgát, az édesanyját, sőt még a tantit is elébe helyezi a hibázó csatárnak.
Ha világbajnokság, akkor persze mindenki drukker, s Dunát lehet rekeszteni a felkent és az önjelölt hozzáértőkkel. Aki csak szót kap, szívesen emlékezik meg arról, hogy mennyire más a játék, mint volt egykoron, s ha hagyják, részletes (értsd: szószátyár) előadásba kezd arról, miért jobb (ha jobb) a tolódásos védekezés az emberfogásnál, a lapos passzokra épülő játék a beadások forszírozásánál, és így tovább. Az egykori nagyságok szívesen merengenek a múltba, bölcs tanácsokat adnak utódaiknak, meg-megemlítve, hogy bizony az ő idejükben… Meg hogy nagyot változott a játék… És itt ők is rátérnek a szakmai elemzésre, jön a tolódás, a hálócsapda és egyéb hókuszpókuszok.
Ritka kivétel az egykori török klasszis kapus, Turgay Seren (kétszer a magyarok ellen is védett, barátságosan), aki a lehető legérthetőbben fogja a történelmi távlatokat. Szerinte az 1954-es svájci világbajnokság óta (ott volt) a fű és a futballcipők minősége változott igazán nagyot. „Érdekes, hogy most sokkal zöldebb a játéktér” – csodálkozik rá a japán–dél-koreai stadionokra, majd bevallja, hogy kifejezetten irigy (hja, az ember gyarló) a maiakra, a mostanság honos, fantasztikusan könnyű futballcipők miatt.
A fű zöld, a cipő kényelmes.
Érthető beszéd.
Fölteszem ezért riporter, és nem szakértő Turgay Seren a világbajnokságon.
Szexbotrány sodorja válságba a spanyol kormányt
