A góldobálás kevés

Föllélegezhetnek a vétkesek, szitkozódhatnak az áldozatok. Fordított világ, de hát ez van. Lezárult az ügy. A paragrafusok támogatásával, így aztán nyugodjunk bele az egészbe. A jogállam, az jogállam – a vízilabdában is.
Néhány hete még amiatt kesereghettek a bajnoki döntőn véres botrányt kirobbantó Vasas-pólósok, hogy túl súlyos a büntetés – eltiltás hónapokra, egy, másfél évre –, most pedig röhöghetnek a markukba. Persze, titokban, mert ebben a nekünk (és még néhány nemzetnek) fontos medencei tülekedésben és körülötte, túl sok minden történik a háttérben ahhoz képest, hogy a sportvilág (az igazi) mennyire vevő a meccsekre.
Elmismásolt bundavád a Világligában, menet közbeni kiírásmódosítás a Világkupán – ez a nemzetközi hatalmasok oldala. A vereséget megemészteni képtelen öt ember üt egyet, vér itt, vér ott, vádaskodás, szervezkedés, meg nem értett zsenik hangzatos blöffjei – ez már a mi világunk.
Hétköznapi logikával úgy képzelem, hogy egy kis sportágban csak az jelenthet erőt, ha mindenki egyfelé húz. Ha azon van, hogy a játék kitörjön az elszigeteltségből, ne csak a hagyományok, a szokások, a dicső múlt miatt számíthasson érdeklődésre a játék, hanem azért (is), mert egy mindenkiért, mindenki egyért (hiába, örök romantikus vagyok).
Nos, ilyesmiről nálunk nincs szó. Sohasem volt. Aki valóban a vízilabdát és nem a saját nimbuszát szándékozik építgetni, az rendre védekezni kénytelen, csatáznia kell azért, hogy az egyről a kettőre juttassa a csapatát. Kis sportág (ismétlem), ezért mindenki ismer mindenkit, mindent tud az egyik a másikáról, és persze elő is vezeti, amikor elfogynak az érvei, és csak a vagdalkozás marad.
Pólóban nálunk csak az olimpiai aranyérem szám. Aktuálisan a miénk. Ám az ilyesmi nem csupán arra való, hogy a medencék környékén mindenki a mellét döngesse (,,Bajnokok vagyunk…!”), függetlenül attól, hogy hozzátett-e valamit a sikerhez, vagy éppen sértettségében elvenni igyekezett belőle. A sydneyi diadal kötelez is, arra mindenképpen, hogy az emberi együttélés írott és íratlan normái szerint tegye a dolgát mindenki, arra törekedve, hogy a sportágat valóban olyan sokra tartsa mindenki nálunk, mint amenynyire elvárják a medencében és a medence partján szorgoskodók.
A vétkesek egyébként megbűnhődtek tettükért, annál ugyanis nincs rémesebb, mint amikor egy-egy játékos, edző nem tudhatja, mikor szállhat vízbe, ülhet le a kispadra legközelebb. A különféle fölkent testületek gondoskodtak arról, hogy bizonytalanságban éljenek. Egyébként pedig a játékos játsszon, az edző pedig vezényelje le a meccset. Attól játékos, attól edző.
Az viszont elfogadhatatlan (és nem csak a pólóban), ha a büntetés nem arányos az elkövetett tettel. A joggal takarózva sokan és sokszor kimagyarázták már, ha így történt, ám csak magukat védték meg vele (úgy-ahogy), az igazságot sohasem.
Minden csoda három napig tart, most is lassan-lassan föloldódik majd a feszültség. Az élet már csak ilyen. Azt azért rögzítsük, hogy az olimpiai bajnoki címet Kemény Dénes csapata védi, a sydneyi tizenhármak, s nem a magyar vízilabda, amely – kimondom – mélyponton van.
Az élet nem csak góldobálásból áll.