Steven Spielberg dinoszauruszai a 90-es években elképesztő bevételi rekordokat, jelentős kulturális hatást és technológiai paradigmaváltást jelentettek. Az évezred legelején elkészült Jurassic Park III szerényebb bevételei és gyengébb története viszont már jelezte, hogy Spielberg nélkül nem működik olyan jól a dínós látványpékség, és csaknem másfél évtizednek kellett eltelnie, hogy a franchise folytatódjon.
Jurassic Wold: Újjászületés helyett kihalás
A 2015-ös Jurassic World alkotói nem bízták a véletlenre, és a mai korszellemnek megfelelve tulajdonképpen az első film narratív gerincét hasznosították újra (rácsodálkozás a dínókra, aztán jön a futás és a sikítás), de Colin Trevorrow filmjének volt egy szimpatikus metanarratívája, ami egyszerre reflektált öncélúságára és tisztelgett a nagy előd előtt, ami tíz évvel ezelőtt még izgalmas is tudott lenni.
De úgy igazán a két folytatásban, a Bukott birodalomban és a Világuralomban sem tudtak elszakadni a már bejáratott panelektől, sőt utóbbi esetében a régi karakterek visszatérésével mindent felülírt a nosztalgia szándéka.
Az alkotók újító kísérletei felemás sikert arattak, és épp az ötlettelenség szülte megoldásoknak tűntek, főleg az emberi klónozás és a mutánssáska-invázió lógott ki bántóan a dinoszauruszos tematikából. Ugyanakkor még a harmadik rész is egymilliárd dolláros, kasszasikernek minősülő bevétellel büszkélkedhetett, ha másban nem is, legalább ennyiben fel tudott nőni Spielberg dinoszauruszaihoz.
A Jurassic World: Újjászületés nem reboot, hanem közvetlen folytatás: a dinoszauruszok mára visszaszorultak az Atlanti-óceánon fekvő Ile Saint-Hubert szigetcsoportjára, mivel nem bírják elviselni a modern világ éghajlatát és civilizációját. A ParkerGenix vállalat azonban meg akarja szerezni három különleges dinoszaurusz DNS-ét, ezért Zora (Scarlett Johansson), egykori kommandós társaival és a paleontológus dr. Loomisszal (Jonathan Bailey) veszélyes küldetésre indul a tiltott szigetre, akció közben viszont összeakadnak egy segítségre szoruló civil családdal is.
Az Újjászületést a kevésbé kidolgozott történeteket rendre megkapó atmoszférával kipótló Gareth Edwards (Godzilla, Zsivány Egyes) rendezte, és a visszatérő David Koepp (Jurassic Park, Az elveszett világ: Jurassic Park) írta.
Előbbire nagy szükség van, mert Koep majd belepusztult abba, hogy minden elvárásnak megpróbáljon megfelelni: az Újjászületés egyszerre akar Spielberg előtti tisztelgés lenni, folytatni a Jurassic World-filmekben felvetett témákat és közben valami újat is nyújtani.
Mindezzel azonban sok probléma akad: egyfelől az Újjászületés többször is öncélú idézetgyűjteményként hat, ami olyan címeket is megidéz, mint az Indiana Jones vagy az Alien. Ezek vagy nagyon idegenül hatnak, vagy egyszerűen csak fárasztóak, még John Williams dallamait sem sikerült úgy felhasználni, hogy a régi filmek ismerős érzése ejtsen rabul.
A nagyvállalati kapzsiság, a dinoszauruszvadászat és a gyerekek bajban mindig fontos eleme volt a sorozatnak, ezek most is visszaköszönnek a filmben, de Koepp csak az utóbbiba tudott némi frissességet hozni a mulattatóan léha Xavier (David Iacono) karakterével, a családi szálnak viszont nincs igazán kifutása, mint ahogy általában a karakterek sem válnak soha izgalmassá, élükön az ügyeletes kalandor szerepét megöröklő Scarlett Johannsonnal.
Ami viszont rendre működik, azok Koepp dialógusai és az akciók, a folyóban gázoló T-Rex az egész franchise egyik legemlékezetesebb menekülős jelenete.
Folytatásként még mindig komolyanvehetetlen az a felvetés, hogy az emberek ebben a világban már ráuntak a dinoszauruszokra, vagy hogy máris a kihalás szélére sodródtak, amikor még elszaporodni sem volt igazán idejük, viszont Koepp ezzel kapcsolatban ejti el a film egyetlen igazán érdekes gondolatát: ebben a részben Jonathan Bailey tudós karaktere világosít fel minket, hogy a bolygón valaha élt fajok 99 százaléka már kihalt, amivel igencsak kényelmetlen helyzetbe hoz minden rajongót, aki 1993 óta abban a hitben élt, hogy „az élet utat tör magának”.
