A Top Gun: Maverick alkotógárdája a repülés elemi élményének hatékony megragadása után új adrenalinpótlék után nézett, és már az F1 forgatása közben sem győzték hangsúlyozni, hogy milyen zsigeri módon fogják filmre vinni a 300 km/h-val száguldó cirkuszt. Ezt a vállalását teljesíti is az F1, a csapat minden létező trükköt bevetett, hogy szinte tapintható közelségbe hozza az autós szcénákat, az operatőri munkától és a vágástól kezdve Hans Zimmer taktusos filmzenéjéig. A felvételek zöme valós helyszíneken és időben lett felvéve, a CGI-trükkök legtöbbször észrevétlenül simulnak bele ebbe a realizmust célzó koncepcióba, az F1 ugyanis – a Top Gun: Maverickhez hasonlóan – egy romantikusan régi vágású mozi.
Öreg Brad Pitt nem vén Brad Pitt
A főszereplő Sonny Hayes (Brad Pitt) úgy működik, mint egy öntörvényű westernhős, aki dolga végeztével mindig távozik a városból, miközben a történet is a régi győzelmét hirdeti az új fölött: az F1-ben a futurisztikus technikai és mérnöki vívmányok sem helyettesíthetik a pilóták tudását, lelkiségét, a veterán korú Hayes ezért is tud a forrófejű ifjú titán Joshua Pearce (Damson Idris) fejére nőni. Ezzel az F1 azt is üzeni, hogy lehet bármilyen tehetséges egy új generáció, ha a saját megérzései helyett csupán a technológiára (és az egójára) hagyatkozik, akkor nem tudja kiaknázni a benne rejlő potenciált.
Mindezek tetejébe az F1 a nagyok vs. kicsik csatájában is az utóbbiak mellé áll, a történet nem a világbajnoki cím megszerzéséért folyik, hanem a (fiktív) APX GP túlélésért, és a konformizmus, a csillogás és a gazdagság, a megalkuvás helyett is a férfias kiállás és a szabad szellem mellett teszi le a garast.
Az F1 története ezeknek a világos értékválasztásoknak köszönhetően még akkor is szimpatikus, ha máskülönben nem túl eredeti, és karakterei sem túl elmélyültek vagy rétegeltek. A forgatókönyv összeállásához épp csak arra volt szükség, hogy a sebesség, a kiszámíthatatlanság és a versengés feszültségét dramatizálják az alkotók, és bevessék azokat a már említett trükköket, amiktől az F1 mégis életre kel.
Könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy a világ összes pénzét ráköltötték, annyi száguldást, ütközést, egyedi kameraállást és bonyolult kameramozgást vonultat fel Joseph Kosinski filmje. Az F1-re elköltött 200 millió dollár minden egyes képkockán látszik. Mégsem meglepő, hogy a film technikai szempontból ennyire makulátlan, mert a rendező egy ízig-vérig technikai ember: Joseph Kosinski előbb gépészmérnöknek, majd építésznek is tanult, mielőtt a számítógépes videóbetétek és reklámok világából Hollywoodba katapultált volna a Tron: Örökség megrendezésével.
Kosinskit az egyedülálló tervezői képessége és az ebből fakadó, rendezői kézjegyének tekinthető formai letisztultság emeli ki a hollywoodi rendezők sorából, nem pedig a történetszövési vagy karakterizációs képességei. Ezért könnyen megróhatnánk, viszont amit a sematikus történetből hiányolhatnánk, azt Kosinski pótolja a képekkel, Brad Pitt pedig a karizmájával.
Mivel a stáb két éven keresztül utazott a Forma–1-es csapatokkal, a film hemzseg a rajongónak szóló kikacsintásoktól, és a mezőny versenyzőit is valódi pilóták alakítják (Lewis Hamilton neve még a producerek között is feltűnik). Ennek ellenére még csak szakértőnek sem kell lenni ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, hogy Ehren Kruger forgatókönyve fittyet hány a Forma–1 valódi szabályaira (és úgy általában a versenyetikára), és beáldozza ezeket a dramaturgia kedvéért – az alkotók ebben a tekintetben már korántsem törekedtek annyira a realizmusra. A laikusokat ez aligha zavarja, de nem létezik annyi fanservice, ami kárpótolhat ezért egy megrögzött F1-rajongót.
