A király meztelen

Úgy néz ki, hogy tízen maradnak. A futball NB I-ben. A Dunaferr és a Siófok cégéréről lekerül a profi titulus, a szezon végéig még elvegetálnak az NB I-ben, aztán kész. Ilyen az, amikor nincsen pénz. Hogy tízen maradnak, fehéren-feketén bizonyítja, hogy Magyarországon – mondjon akárki, akármit – nincs kereslet üzleti alapon a futballra. Egyszerű, mert nem üzlet. Képtelen arra, hogy eltartsa önmagát, egyre zuhanó nívóját tekintve már ígérgetésre sincs esélye, csak viszi és viszi a pénzt, így aztán egy valódi tőkésnek – tudják, aki tényleg a nyereségre utazik – esze ágában sincs százmilliókat áldozni rá.
És neki van igaza.
Kérdezhetném, hogy mi van azokkal a Liga által a bajnoki rajt előtt megkövetelt bankgaranciákkal, amelyek az indulás feltételei voltak az NB I-ben, de inkább hagyjuk. Annak felvetését is, hogy most álljon jót a csődbe ment társaságokért az, aki biztosítékot adott.
Évek óta nyilvánvaló, hogy a magyar futball dumában a legerősebb, mindenki veri a mellét, hogy ő aztán olyan profi, hogy azt csak na, aztán a játékos kimegy a pályára, a vezető beül az íróasztal mögé, eljő a tettek időszaka, s csakhamar lelepleződnek a hangzatos szólamok: a néző elalszik a lelátón, a klub pedig tönkremegy.
A király meztelen.
A szavak pedig özönlenek tovább. Jönnek a sirámok a sors (óh!) igazságtalanságáról. Pedig annak az alakulatnak (önkormányzat, vállalat), amelyik korábban ontotta a pénzt, szíve joga eldönteni, mire költ milliókat. Ha hibáztatható valamiért, csak azért, mert korábbi nagy-nagy adakozó kedvében vizet hordott a tengerbe, az átutalt milliókkal elhitette a pályán és a pályák mellett fontoskodókkal, hogy igenis kell az, amit csinálnak.
Nos, nincs rá szükség, és jó, ha ez kiderül. Minél előbb, annál jobb.
Több mint tíz esztendeje, hogy üzlet lehet(ne) nálunk a futball, elegendő idő volt arra, hogy kiderüljön, van-e kereslet rá üzleti alapon. Az eredmény egyértelmű: a magyar futballnak a világ- és Európa-bajnokságokon, a kupák elitjében visszatérően nincs képviselője, a játékra alapított cégek pedig többnyire csődöt jelentenek.
És közben halálosan meg van sértve mindenki. Ezért persze nem hibáztathatók, hiszen megszokták, hogy mindig felülről jön a segítség. Korábban az államtól, most pedig az önjelölt üzletemberektől, akik, ki tudja milyen hátsó gondolat jegyében finanszírozzák a labdás poroszkálást. Ideig-óráig legalábbis.
A közeg alkalmatlan a profizmusra. Németországban az elmúlt esztendő őszén megesett, hogy klubjuk nehéz anyagi helyzetében a futballisták önként lemondtak a fizetésük egy részéről, érdekes módon mifelénk ilyesmiről nem hallani. A magyar futballista inkább feljelent. Lelke rajta, az ilyesmi alkat kérdése.
Merem hinni, hogy egy hazug korszak lassan-lassan véget ér. Hogy mi következik, nem tudhatom, csak titkon bízom abban, hogy eljő az igazság pillanata: a magyar futball visszatér az amatőr léthez.
Az őszinteség a legjobb befektetés.