-JÉGKORONG-
Megáll az ész, a forgalom, az élet, autók parkolnak ott, ahol elvben tilos volna. Fehérvár apraja-nagyja siet a jégcsarnok felé. Virágzik a feketepiac (az eredeti jegyár ötszöröse a tarifa), teljes az őrület, ezt senki sem akarja kihagyni. Itt van a kanadai válogatott.
Még két óra a nagy találkozóig, a lelátó tele van, egy gombostűt sem lehet leejteni. Még nagy a csend, egymás közt latolgatják a jelenlévők az esélyeket (van mit latolgatni?), így telnek-múlnak a percek. Mintha nem is háromezren lennénk egy kis helyen…
Aztán hangrobbanás, földindulás, nyílik az öltöző ajtaja, negyven perccel a kezdő sípszó előtt juharlevelesek hada lepi el a jeget.
Itt vannak. Persze hogy itt vannak! Hogy nem a jelenlegi NHL-játékosokkal? Egyrészt kit érdekel, hiszen ezek az urak is a hoki nagymesterei, elég csak Paul DiPietro nevét említeni, aki 1993-ban a Montreal Canadiens csapatával Stanley Kupát nyert!
Nem titok, ha bizonyítanak fiaink, ha méltó ellenfelei lesznek a sportág őshazájából érkező vetélytársaknak, az áprilisi, prágai vb előtt a Budapesti Sportarénában akár világsztárokat is fogadhatnak.
Himnuszok. Kezdés előtt nem szokás, ám ez a nap kivétel.
Rajt. Hatvanhét esztendő után újra Magyarország–Kanda. Menynyire vártuk! Még akkor is, ha Todd Hlushko, a Philadelphia Flyers egykori csatára már a harmadik percben túljár Budai és a védelem eszén. A reakció? Taps, taps és taps. Őrületes a publikum, biztat és gyönyörködik. Van miben.
Hihetetlen! Ez nem lehet igaz! Egyenlő! Ocskay Gábor. Egy nagy kedvenc, egy fantasztikus gól jobb szélről. Történjék bármi, legyen
1-10 a vége (amúgy ne legyen!), ez a találat akkora eufóriát vált ki.
Góóól! Még egy! Néhány Budai-bravúr (többek között egy ravaszul eltolt kapu…), egy Tőkési-löket emberelőnyben, majd egy remekül belőtt Palkovics-korong. Magyarország–Kanada 2-1. Lehetne 3-1 is– ha a megzavarodott védők között kiugró Peterdi pontosan céloz – az első harmad után, csodás, fantasztikus!
Második felvonás. Vajon mi hangzott el a pirosak öltözőjében? Mert száguldanak előre, jobban korcsolyáznak, gyorsabbak, de hátrányban vannak. Nem ehhez szoktak. Budai óvja kapuját, a közönség tombol. Hoffmann Attila pedig remekel. Corey Hirsch, Svédországban véd, de előtte a New York Rangers, a Vancouver Canucks, a Washington Capitals és a Dallas Stars ketrece előtt nézett farkasszemet a feléje jövő bombákkal. Az ő eszén járt túl Hoffmann is. Minden képzeletet felülmúl ez az este, 3-1, leírni is káprázatos, hát még átélni!
Manulek gólja sem ront az összképen (szegény Budai, miket él át a kapu előtt), úgy meg különösen nem, hogy Orsó László a negyediket lövi. Nem a hollandoknak, nem a briteknek, nem a második vonalbéli ellenfeleknek, hanem a kanadaiaknak. Extázis, csillogó szemek a hétköznap gondjait feledő, ritka boldog emberek. Alston csak szépíteni tud, 4-3 az utolsó harmad előtt. Álom. Vajon véget ér ma este?
Dusan Kapusta, a magyar hadvezér ideges. Csapata húsz percre van a szenzációtól, nem sokan fogadtak volna erre. A szlovák szakvezető persze nem ebbe a körbe tartozik: ő megmondta, ha minden összejön, miért ne sikerülhetne?
Hetekkel ezelőtt Szlovákiát győzték le, mit nekik papírforma.
Önkívületben játszanak, általában védekeznek, mert erre készteti őket az ellenfél. Nagy a nyomás, amely a 31. percben érik góllá (már megint Hlushko, hiába, ezt nem lehetett kibírni).
A „Ria, ria, Hungária” aztán sem hagy alább, Alston második találata után sem (4-5). A Svájcban légióskodó csatár két perccel a befejezés előtt mattolja a káprázatosan védő Budait, s dönti el a csatát.
A csatát, amely valódi volt, nem macska-egér párharc, ahogy arra egyesek talán számítottak. A játék újra bebizonyította: jóval többet érdemelnének a magyar hokisok. Minimum azt, hogy összehozzák nekik áprilisban a Kanada világbajnoki csapatával szembeni mérkőzést. Kiharcolták, megdolgoztak érte.
599 Daytona után itt az 1 ráadás
