A politika nem lő gólt

Itt az ideje leszámolni azzal a hamissággal, miszerint nem szabad a sportot politikai viták tárgyává tenni. Éppen ellenkezőleg: egymással versenyző elképzelések kellenének, természetesen egy hosszú távra szóló, közmegegyezésen alapuló sportfejlesztési elgondolás mentén. Ennek kiindulópontja lehetett volna az Orbán-kormány sportágazati elgondolása, de lehet, hogy végül a vajúdó hegyek szülte egér, az úgynevezett nemzeti sportstratégia lesz a keret.
A sport minisztériumi rangra emelése és az előtérbe tolt politikusok miniszteri kinevezése természetesen hozza magával, hogy a sport napi politikai viták tárgya legyen.
Szerintem nincs ezzel semmi gond, önmagában nem rontja meg az edző és a versenyző kapcsolatát, ettől még passzolhat egymásnak pontosan a jobb- és a balszélső a futballpályán, üthet jobbal is, ballal is a bokszoló. Így aztán igenis feltehető a kérdés, milyen rövid távú politikai következményei lehetnek a jó vagy rossz olimpiai szereplésnek?
A szélsőséges körülményeket leszámítva – aranyérem nélkül marad, vagy éppen az éremtáblázat első helyén végez a magyar csapat – normális esetben semmilyen.
Egy-egy olimpia ugyanis 10–15 éves munkáról mutat tükörképet, a mostani, az athéni csapat tagjai legalább egy-másfél évtizede készülnek a nagy megmérettetésre. Ezért tehát változó súllyal, de az időszak valamennyi sportpolitikusa részese a sikernek, felelőse a kudarcnak. Arányosan persze. Ugyanakkor a sportminiszter tényleg „nem tud gólt lőni”, akármennyit is gúnyolták ezért a megfogalmazásáért Laczkó Mihály egykori MLSZ-elnököt. Az eredmény mindig a sportoló és a felkészítését vállalók felelőssége.
Az Orbán-kormányzat által megkezdett sportreform lényeges eleme volt, hogy a közösségi érdekeket és értékeket világos és intézményes felelősségi rendszerbe illessze. Kisebb módosításokat igénylően, de jól szolgálta ezt a 2000. évi sporttörvény és a hozzá kapcsolódó jogszabályok, valamint a három év alatt kialakított munkamegosztás. Ebben a szisztémában – bármilyen furcsa – a Magyar Olimpiai Bizottság az a szervezet, amely a sportolók szerepléséért közvetlenül felelős. Ha siker van, akkor „sportpolitikai” szempontból a MOB-ot illeti dicséret, kudarc esetén pedig tőle és a sportszövetségektől kell elvárni a „hivatalos” magyarázatot.
A sporttörvény idei módosításával és a minisztérium újraértelmezett törekvéseivel azonban a korábban útjára indított felelősségi rendszer és munkamegosztás megint kapott úgymond egy vajszínű árnyalatot. A költségvetési források elosztásánál a korábbi kormány törekvéseit a jelenlegi sportminisztérium központosító szándéka váltotta fel. „A sporttörvény valójában elvette a MOB minden lényeges köztestületi jogosítványát, elsősorban az olimpiai felkészülésre fordított állami támogatás – évi mintegy másfél milliárd forint – szétosztásának jogát. Kicsit furcsa: tizenöt évvel a rendszerváltás után az állam e feladatokat is magához akarja vonni” – mondta egy interjúban a MOB ügyvezető igazgatója.
Elvették az önállóságot, ez nem jó, de van mire hivatkozni, ha baj van. Ez is valami, főként mostanság, amikor a pontos elemzéssel, a felelősök megnevezésével, a következtetések levonásával mintha adós maradna a sportszféra…
Ezzel együtt a magyar csapat athéni szereplése nem lehet pártpolitikai kérdés, felelős közszereplő csak egyet tehet: szurkol a magyaroknak, a mieinknek. Hiszem, hogy így lesz, hiszem, hogy nem lehet másképpen.
Illúziók nélkül képtelenség élni.

A szerző sportközgazdász