Magyarázatra szorul a magyar bajnok első két mérkőzésének végeredménye. 8-0 és 2-1 – mindkettő vereség, de a különbség gólokban kifejezve ég és föld. Jégen azonban mindkettő becsúszhat. A magyar sportrajongó, érthető okoknál fogva, a csapatjátékok eredményeit ösztönösen a labdarúgáséhoz méri, ott ugyanis magabiztosan tájékozódik. Három gól már nagy zakó, afölött pedig a vereség egyenesen szégyenteljes. A futball ugyanakkor különleges sport a tekintetben, hogy a gyengébb itt tudja a legkönnyebben megtréfálni az erősebbet.
A tudáskülönbség röplabdában jelentkezik a legegyértelműbben, hiszen ott a külön térfél még a test test elleni küzdelem lehetőségétől is megfoszt. Utána a kosár-, vízi-, majd a kézilabda, végül (a futball előtt) a jégkorong következik e furcsa sorrendben. Hokiban mindenekelőtt parádés kapusteljesítménnyel és pillanatnyi kihagyást sem engedélyező lelkesedéssel lehet a jobbik féllel felvenni a versenyt. A magyar jégkorong közelmúltjából is idézhetünk példát ennek sikeres megvalósítására. 2002-ből a Norvégia elleni vb-meccs (3-1), 2003-ból Szlovákia legyőzése (4-2), 2004-ből pedig a Kanadával szembeni helytállás (4-5). De azt se hallgassuk el, ha a különbség már ordító, akkor semmi nem segít. Mint tavaly a már NHL-sztárokkal megtüzdelt Kanada elleni második meccs (2-9) vagy mint pénteken az Alba Volán–Dinamo Moszkva 0-8 összecsapás. Amelyen Budai csak az első húsz percben parádézott, s bizony az elsőt rögtön követő második gól után az elszántság is megcsappant. A nyolcgólos vereség persze még így sem látszott katasztrófának, inkább a valós erőviszonyokat tükrözte.
S hogy akkor a Zólyomtól miért csak 2-1-re kapott ki a Volán? Egyrészt, mert az említett két feltétel végig fennállt, másrészt, mert a Zólyom érezhetően tartalékolt a Dinamo elleni, döntőnek beillő tegnapi meccsre, harmadrészt, mert – érzésünk szerint – az orosz csapat képzettebb, mint a szlovák. (Bár erre a kérdésre csak a vasárnap este lapzárta után lejátszott Dinamo–Zólyom rangadó adta meg a pontos választ.)
Még egy kérdéssel és lehetséges válasszal tartozunk. Az eddig leírtakból milyen következtetést lehetett levonni a Volán–Milano meccs előtt? Talán annyit, hogy az ötgólost meghaladó vereség az olaszok ellen már sok lett volna.
Az olaszokról – pontosabban svédekről, finnekről, kanadaiakról, lengyelekről és olaszokról – különösen szombati teljesítményük alapján (csak 5-3-as vereség a Dinamótól) tudtuk, hogy nem „makaróni” hokit játszanak, de szemtől szemben azért korántsem voltak olyan veszélyesek, mint az oroszok és a szlovákok. Az első két harmadban csak fárasztották egymást a csapatok, a gól váratott magára, amihez Ondrejcsik révén a Volán állt közelebb. A szlovák bekk nem helyzetbe került, hanem két percen belül kétszer is jégre vitték a vendégek, így a hazaiak tizenhat másodpercen át kettős emberelőnyben támadhattak. De sajnos akkor is csak a lövésig jutottak.
Az utolsó húsz percre maradt tehát a döntés.
A különben is elcsigázott két együttes a hajrára nagyon elfáradt. Úgy látszott, egy gólra megy a játék – mégis három lett belőle. Az ötvenedik percben egy kontra végén Holéczy, a „mi kanadaink” emelt éles szögből a hosszú felsőbe (1-0). Egy perc múlva hasonló helyzetben Ocskay más megoldást választott, centerezett, s ez is bejött, mert Gröschl érkezett (2-0). Tombolt a közönség, de még korai volt az öröm. Felitetti szépített (54. p., 2-1), így az utolsó tartalékokat is mozgósítani kellett. Ocskay kihagyott egy büntetőt, az olaszok pedig a bírónak köszönhetően kaptak egy utolsó esélyt. Ám ezt a fórt sem használták ki, így maradt a 2-1.
Tényleg minden jó, ha jó a vége. A magyar jégkorong újabb skalpot gyűjtött, s a szaporodó trófeákra lassacskán egy sokat látott jegesmedve is büszke lenne.
Szabadka
Ezek az új információk a szabadkai buszbaleset sérültjeiről
