Tartozni valahová vagy valakinek

Cseh László és Risztov Éva klubot vált. A két világklasszis úszó, valamint velük együtt talán az egész szakosztály a Budapesti Spartacusból igazol – valahová. Hogy hová, még nem tudni pontosan. De nem is lényeges. Futballban vagy bármely más labdajátékban persze létfontosságú az új közeg, az új szakmai koncepció, az új társak, az új ingerek. Pályafutások sorsa múlhat a választás sikerén vagy kudarcán. Esetünkben azonban az elhatározásnak szinte csak az otthagyott egyesület számára van tétje, Cseh és Risztov munkája, élete valószínűleg nem változik.
Úgyhogy őket ne féltsük túlságosan. Ugyanannak az edzőnek és teamnek az irányításával, ugyanazokkal a társakkal, ugyanazon metódus és időbeosztás mellett ugyanazt a napi, heti, makrociklusnyi adagot teljesítik majd. Ráadásul feltehetőleg ugyanott, mert a magyar úszósportban annyira behatárolt a klasszis edzők és versenyzők, az elfogadott módszerek, a támogatók és az ötvenméteres fedett medencék száma, hogy szinte semminek nincs alternatívája. Az egyetlen érdemi különbséget az jelentheti, hogy az állami költségvetésből a két éremhalmozóra szánt pénz nagyobb hányada ér közvetlenül célba; Risztovék a jövőben nem egy egész egyesületet, csak egy szakosztályt fognak eltartani.
Ezért nincs semmi túlzás abban, hogy két úszó átigazolása végveszélybe sodorhatja a Budapesti Spartacus női kézilabdázóit. Hiszen az NB I alsó régiójában, a kiesés ellen küzdő, néhány száz néző előtt játszó, nemhogy névadó, de mezszponzort sem találó csapat ezután nem vegetálhat abból, hogy egy úszó Barcelonában vagy Athénban érmet nyer 400 vegyesen. Cseh László persze eddig sem nyomorgott, sőt eredményeinek és egyéni támogatóinak köszönhetően jól eléldegélt, de érthető, ha nem a tartalékaiból akarja finanszírozni a saját részvételét az országos bajnokságon, ha zavarja, hogy hónapok óta nem kap fizetést onnan, ahová súlyos milliók zuhannak be miatta.
Nincs ebben semmi rendkívüli vagy egyedi. A magyar sport régi, nagy közös kalapjai mindenütt foszladoznak, folyik ki belőlük a pénz. Vagy szivárog, ha már annyi nincs, hogy folyjon. Nem véletlen, ha a világszint manapság már senkivel nem osztozik – a példáért nem is kell külföldre menni, elég a veszprémi kézilabdázókat vagy a Domino-BHSE pólósait idézni –, különösen nem amúgy szimpatikus, törekvő műkedvelőkkel.
Az egyéni sportolók akár még élesebb határvonalat is húzhatnak. Elméletben – és a kétszeres olimpiai bajnok kajakozóra, Janics Natasára gondolva ez már jóval több hipotézisnél – az is felvetődhet, hogy egy világsztár önálló klubot alapítson, egy szem versenyzővel és edzővel, részmunkaidős könyvelővel és masszőrrel. A „Cseh László SE”-ben aztán garantáltan nem aprózódna el a központi felkészülési és eredményességi támogatás.
Olimpiai bronz- és világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnok úszónk eddig persze soha nem menne el. Hiszen ő nemhogy nem „Cseh László”, hanem sokkal inkább Laci, itt-ott még mindig Lacika. Lacinak vagy Lacikának lenni pedig annyit tesz, mint tartozni valahova. Ahol azért jó, ha nem tartoznak túl sokkal nekünk.