Nem látszik rajta a nyolcvan év. Hihetetlen is, hogy belecsöppent a nyolcadik ikszbe az a vívó, akiről azt tartották: hallatlan puhasága, tempóérzéke, gepárd gyorsasága bármelyik fegyvernemben érvényesült volna.
– Milyen gondolatok foglalkoztatják a nyolcvanadik születésnapon?
– Talán az, hogy mit csináltam volna másképp… Azt hiszem, túl naiv voltam ahhoz a világhoz, ami várt rám. Úgy véltem, az eredmény és a munka elég a megbecsüléshez. De nem volt az. A háttérben mindig folyt az aknamunka, ami megpróbálta tönkretenni az odaadást. Azért így sem vagyok elégedetlen…
– Eredményei közül mi az, amit az első helyre rangsorol?
– Életem legnagyobb pillanatai azok voltak, amikor 1956-ban másodszor nyertem meg a Spreaficót. (Először 1955-ben győzött a rangos olaszországi viadalon – a szerk.) Az emlékverseny után odajött hozzám az öreg Eduardo Mangiarotti, a sokszoros olimpiai és világbajnok mestere és édesapja, és megkérdezte, ráérek-e másnap délután négy órakor. A híres milánói Giardino Klubban adott iskolát a fiának, s közben bemutatta nekem, mit, miért és hogyan kell csinálni. Abban az időben az olaszok világelsők voltak párbajtőrben, mint mi kardban. Ezután helyeztük új alapokra Magyarországon a párbajtőrvívást, és Vass Imre személyében megtaláltuk azt az embert, aki elképzeléseinket végre is hajtotta.
– Óriási megtiszteltetés lehetett a bemutató, az iskola.
– Az is volt, úgyhogy el is szédültem tőle.
– És az egyéni világbajnoki címtől 1953-ban?
– Érdekesen alakult… Berzsenyi Barnabás is bent volt a döntőben, és az első asszókat a körmérkőzések idején mindig az egy nemzetből valók vívták. Megállapodtunk, hogy aki beadja az első tust, annak – a jó találatarány érdekében – leadja az asszót a másik. Erre mit tesz isten, együttest szúrtunk. Utána azonban ő talált el engem, én pedig leadtam az asszót a megbeszélés szerint neki. A későbbiek során mindegyik ellenfelemet legyőztem, és világbajnoki címet szereztem, Barnabás pedig ezzel a tusaránnyal lett második.
– Maradt önben hiányérzet? Szeretett volna elérni valamit, ami nem sikerült?
– Nem lettem olimpiai bajnok. Melbourne-ben az olaszokkal vívtuk a csapatdöntőt, én három győzelmet szereztem, a másik három társam összesen kettőt… A zsűri is sokszor kitolt velem, többek között a helsinki olimpián is, de nem akarok erről beszélni, nincs értelme.
– Nagy mesterek nevelték. Duronelly Lászlóval kezdődött, Balogh Bélával, majd Bay Bélával folytatódott, és Vass Imrével fejeződött be. Hogyan emlékszik vissza rájuk?
– Duronelly mint ember imponált nekem, de szakmailag a legtöbbet Balogh Bélától kaptam. Ő épített fel, formált meg, fegyelmezett. és olyan dolgokat végeztetett velem, amilyenekről korábban nem is hallottam még. Nüánszokat tanultam tőle, amelyek rengeteget számítottak később, és meghatározták a stílusomat.
– Jött Bay Béla.
– Bay hihetetlen szorgalmú ember volt. Később én is edző lettem, de képtelen lettem volna végrehajtani azt, amit ő a tanítványaitól megkövetelt. Nekem Bay iskolája ugyanis túl monoton volt. A hegygyel való indulást sulykolta, de ez a képesség bennem megvolt. Végül otthagytam, később, amikor szövetségi kapitány lettem, meg is sértődött. Egy példával illusztrálom a köztünk lévő különbséget. Nemegyszer megtettem, hogy leálltam asszózni egy harmadosztályú vívóval. Megmondtam neki, hogy csak alul fogom megszúrni a kezét. Vívtunk háromnegyed órát. Ellenfelem tudta, mire készülök, és mégis, ezeket a szúrásokat fel lehetett építeni úgy, hogy valóban el is találjam. Ez a fajta munka szerintem több, mint a sulykolás. A gyorsaság nemcsak attól függ, milyen gyorsan tudja végrehajtani a támadást a vívó, hanem attól is, mikor veszi észre az ellenfél, hogy megindultam.
– Vass Imrét már említette.
– Igen, és meg kell jegyeznem, hogy tökéletesen megértette, mi a szándékunk. Ő is konok fickó volt, és hihetetlen munkabírással végezte a dolgát.
– Mondják, Sákovics életstílusa, eleganciája rendkívüli hatással volt évekig a párbajtőrvívásunkra. Az a bizonyos „flegmája”, amely lényéből fakadt, csak ebben a fegyvernemben mehetett igazán ellenfeleinek az idegeire.
– Nem flegmának nevezném, inkább hidegvérnek. Azt mondták rólam, drótból vannak az idegeim. Ki tudtam gyalogolni egy-egy tust. Az életstílusra pedig jöjjön egy jellemző példa! Gantban, Belgiumban rendeztek versenyt, de előtte este elvittek minket vacsorázni egy régi kastélyba. Itt találkoztam Mikla Bélával, aki nagyon jó barátom volt. Amikor befejeztük a vacsorát, mi még három órát vívtunk egymással. Másnap reggel kikaptam egy olyan fickótól, akinek kétszer akkor hasa volt, mint nekem, de az a három óra, amit Miklával vívtam, felért több versennyel! Benne volt a vívás minden szépsége.
– Megbánták, hogy feleségével, az olimpiai és sokszoros világbajnok Dömölky Lídiával a melbourne-i olimpia után kint maradtak?
– Nem, mert egy év múlva hazajöttünk az Egyesült Államokból.
– Éreztették a hatóságok, hogy mégiscsak disszidáltak?
– Igen. Első alkalommal egy németországi versenyről jöttünk haza, amikor a vámon szétszedték a kocsimat. Leszedték a kerekeket, sőt még a gumikat is, de nem találtak semmit. Másodszor az 1958-as philadelphiai világbajnokság előtt, útban a repülőtér felé, levettek a sporthivatal autóbuszáról, és nem engedtek kiutazni. Harmadszor az olasz vívószövetség százéves jubileumára hívtak meg, bemutatót kellett volna vívnom, de nem kaptam meg az útlevelemet. Ezt életem végéig fogom sajnálni. Kiderült, mindennek az az oka, hogy nem tudtak beszervezni, és nem voltam hajlandó a versenytársaimról jelentéseket írni. Katonatiszt voltam, valamikor a sportszázad hallgatója, úgyhogy a katonai elhárítás úgy gondolta, köteles vagyok ügynökké válni, és jelentéseket írni. Én azonban ezt megtagadtam.
– Mikor változott meg a helyzet?
– Két év múltával versenyzőtársaim, Balthazár Lajosék levelet írtak Kádárnak az érdekemben, ezután újra kiengedtek. De még később is behívtak, és megfenyegettek: „Nehogy azt képzelje – mondták –, hogy még egyszer levelet írhatnak Kádár Jánosnak!”
– Szövetségi kapitányként mi volt a legnagyobb sikere?
– A tokiói olimpia előtt arról sugdolóztak, hogy nem fogunk egyetlen aranyat sem nyerni. A verseny nem indult jól, de a végén a nyolc számból megnyertünk négyet! De már amikor hazajöttünk, felelősségre vontak, hogy a kardcsapatot miért nem?
– A nyolcvanéves Sákovics József mit üzen a fiataloknak?
– Érdemes megtanulniuk a technikát; mert ha megfelelő technika híján vannak, akkor egy helyzetre csak egy megoldás létezik, a technika birtokában azonban három-négy is adódik.
– Hol lesz a születésnapi vacsora?
– A világ egyik legszebb helyén, Ibiza szigetén. Egyetemi tanár fiam felesége ugyanis odavalósi, és ők hívtak meg bennünket itthon élő lányunkkal és unokáinkkal együtt. Van egy mondás, ami érvényes lesz az ünnepi asztalnál is: a gondolatokat nem elég elfogyasztanunk, azokat meg is kell emésztenünk…
Duray Miklós
Száz éve született Duray Miklós
