Örömmel vesszük kölcsön Ady Endrétől egyik ismert költeményének szavait, amikor olyan emberről akarunk megemlékezni, aki messziről, mélyről indult, de megérkezett. Ahogy az Ér vize befut a szent, nagy óceánba, úgy a nagy távolságokból törekvő ember a hír világába. Magyar Miklós Nagyszalontáról, a Köles-ér partjáról, a városszél egyik uradalmi tanyájából vágott neki az életnek, a világnak. Az ötgyermekes Magyar család ötödik elemi osztályt kijáró fiát Kósa László asztalosmester pártfogásába helyezte az édesapa. A gyerek hamar megszerette a munkát és a szakmát, idős tanítómestere pedig segédlevéllel avatta fel, és azzal a bölcsességgel látta el: ebből mindig, mindenütt tisztességgel megélsz, mert aki Szalontán iparosember lesz, azt megbecsülik az életben.
Sok ember tervezi el az életét, aztán kiszámíthatatlanul beavatkozik a történelem vagy a hatalom, és másfelé irányítja az utakat, gyakran a nemszeretem felé, és akkor úgy találja a tervező ifjú: összeborult minden, merre találok kiutat? Katonai sorozás után Magyar Miklós is így került váratlan mélységbe.
– Nem katona lettem, hanem munkaszolgálatos. De ahhoz is különös jóakarat kellett, hogy Nagyszalontáról a legtávolabbi román városba vigyenek, Kisinyovba, ahol a velem együvé került magyar fiúkkal nem hallhattunk többé egyetlen hazai szót sem, és nekünk kellett megtanulnunk a másik nyelvet, ha már a trianoni szerződés így döntötte. Valamennyien iparosok voltunk. Bádogos, ács, asztalos, szerelő, ki mit tanult, azt folytatta, mert egy hatalmas laktanyát kellett építenünk. Jól tudták a román vezetők, hogy a magyarok ügyes kezű, megbízható munkások, a főváros, Bukarest egy részét is ők építették fel. De a megkülönböztetett bánásmódtól nem tekintettek el irányunkban, amit azzal is tetéztek, hogy a neveink kimondásával kellemetlenkedtek. Az én nevem különösen zavarta őket. Magyar helyett Maghiar lettem és természetesen „hazátlan” bangyin, ezt ismételgették minden sorakoztatásnál. Egy alkalommal, amikor megint csak a nevemmel csúfolódtak, és én vissza mertem szólni, úgy megvertek, hogy az eszméletemet is elvesztettem. Amikor magamhoz tértem, első gondolatom az volt, innen meg kell szabadulni. Kaptunk pár nap szabadságot, és én a szüleim tudta nélkül 1938-ban Szalontáról Geszt irányába átléptem Magyarországra. Abban az időben a határátlépőket táborba gyűjtötték, de ha valakinek rokona, ismerőse volt itt, és vállalta az eltartását, kiengedték. Én egymagam voltam a debreceni táborban, de egyszer jelentkezett egy debreceni asztalosmester, hogy ő két segédet befogadna, szállást, munkát adna, vállalná értünk a felelősséget. Valamikor arról ábrándoztam Szalontán, de jó lenne a híres vagongyárba kerülni. Asztalosmesterünk 50-50 pengőt adott, mihelyt hozzákerültünk, és felöltöztetett bennünket. Mindjárt másképp érzi magát az ember, ha van rendes ruházata, hozzá tanult mestersége után munkája, kicserélődik akárki fia, ha a körülmények változnak. Igen, de azok az évek egyre nyugtalanabbak lettek. Határkiigazítások, bevonulások, ilyenkor a katonaság megtalálja a szolgálatköteleseket, így engem is behívtak. Három fegyvernemhez kértek jelentkezőket: repülős, ejtőernyős, gyalogos. Az ejtőernyősökhöz jelentkeztem. Ott persze magas volt az egészségügyi követelmény, így több száz jelentkező közül talán harmincöten feleltünk meg az orvosi vizsgálatokon, aztán már ott is találtam magam a gyakorlótéren. Igaz, nem titkolták előttünk, hogy veszélyes vállalkozás, bemutattak olyan fényképet egy bajtársunkról, aki lezuhant.
Most szükséges néhány magyarázó mondat, mert mi, 1940 utáni nagyszalontai diákok egyik délután a körünkben üdvözölhettük egy ejtőernyős tiszthelyettes földinket, Magyar Miklóst. Ekkor, Észak-Erdély visszacsatolása után mi is az anyaországhoz tartoztunk már, és honvédelmi ismereteket is tanultunk. Ennek a találkozásnak hatvanhat éve. Most ismét itt ülünk egymással szemben Magyar Miklóssal, aki egy éve vált országosan ismertté, amikor 1915 ejtőernyős ugrás után kilencvenéves korában a hírnévkeresés szándéka nélkül bizonyította, mire képes az ember.
– Semmiféle rekord megdöntésére nem törekedtem – szögezi le. – Nyugdíjazásom után visszavonultam, bár barátaim közül voltak néhányan, akik biztatgattak, nem szabad elfelejtett emberré válni. Ez vitt rá, hogy hosszú évek után újra végigjártam az orvosi vizsgálatokat, és Balatonkenesénél ezer méter magasságból vízbe ugrottam életem kilencvenedik évfordulója alkalmából. Ahogyan Arany János nagyszalontai költőnk írta: nem hogy a világnak üssek vele cégért.
Emlegetett költőnk a Toldi estéjében szólítja elő Toldi Miklóst, a visszavonult idős bajnokot, hogy mentse meg a magyar becsületet, Magyar Miklós a maga nevében mutatta meg a világnak, mit ér az ember. Ez a tett megérdemli a szélesebb nyilvánosságot; valószínűleg mindenütt világrekordról harsognának az újságok, rádiók, televíziók, ha ilyesmi történne. Mi miért ne beszéljünk Magyar Miklósról, különösen, hogy ő maga szerényen csak ennyit mondott: „Lehet, hogy én vagyok a világ legidősebb ejtőernyőse.” Történt mindez mindenféle előkészítés, híradás nélkül, és szégyenemre hazulról szólt egy nagyszalontai barátom: ti miért nem írtatok Miklós bácsi csodálatos vállalkozásáról? Kicsit restelkedve kerestem telefonon, és ő szívesen fogadott feleségével együtt, aki sok-sok vállalkozásra kísérte el férjét a repülőn. Magyar Miklósné Csibi Erzsébet asszony most is ott volt mellette, ahogyan 1943 óta együtt töltötték az élet legnehezebb vagy éppen színesebb napjait. Azok között található a Ditróból származó székely asszony, akik sok szorongást éltek át az életben, amikor férjük kevéssel a fellegek alatt járt.
Amikor elköszönőben jó egészséget kívántam Miklós bátyámnak, tréfásan azt mondta:
– Naponként járok a Sportuszodába, 600–800 métert úszom, és egyik reggel a frissen mosott kövön elcsúsztam, megütöttem a térdemet. Ilyen is csak földön történik az emberrel – és derűs mosollyal nyújtott kezet.
Valaki az Értől indult el, és az élet jó részét szárnyakon járta békében, háborúban.
Lexus LM
Már nyújtózkodni se kell annyit a Lexus LM-ben
