Bújócska

Megkezdte a felkészülést az olaszok elleni, augusztus 22-én esedékes barátságos mérkőzésre a magyar labdarúgó-válogatott. Hol másutt, mint a verbális pályán. Várhidi Péter hivatalosan ugyan csak a jövő héten hirdeti ki keretét, de már most az a téma, ki nem fog eljönni az edzőtáborba – a meghívottak közül.
A bújócskázásban a szövetségi kapitány a hunyó. A sportnapilap először a keddi számban faggatta arról Várhidit, meghívja-e a Sampdoriában a felkészülési meccseken rendre kezdőként számításba vett Koman Vladimirt. (Aki esetleg felkapná a fejét a név hallatán: Koman Ungváron született, ukrán származású, de kétéves kora óta Magyarországon él a szüleivel, s a magyar utánpótlás-válogatottakban szerepelt is.) Az ifjú mester akkor még kötötte az ebet a karóhoz: tessék csak megvárni a hivatalos bejelentést. Az újság nyomozásba kezdett – egyik munkatársa felhívta a játékost –, s kiderítette, Komannak annyira nem is akaródzik magára ölteni a magyar címeres mezt, szíve inkább Ukrajnához húz. Erre fel Várhidi zajt csapott, hátha kiugrasztja a nyulat a bokorból. Bár néhány hónapja még a szintén általa felügyelt U19-es csapatba is vonakodott behívni Komant, korábbi ígérete ellenére hirtelen elcsacsogta a Nemzeti Sportnak, ő is alapember a „jövő csapatában”. Isten látja lelkünket, nem a szakmai féltékenység vezérel bennünket, a végeredménnyel is beérjük, miszerint Koman ott lesz-e, vagy sem a keretben. Az a bosszantó, a kapitány nem is érzi, egy-egy ilyen megsúgott „szenzivel” mennyire tisztességtelenül jár el a többi médiummal szemben.
Nem szegte Várhidi kedvét, hogy Koman nem került elő a bokorból, folytatta a bújócskázást. A másik „olasz sztár”, Filkor Attila nevét is kikotyogta, de tőle is kosarat kapott. Majd amikor bedobták a Real Madrid ellen gólt rúgott Huszti Szabolcs nevét, akkor azt mondta, vele akár ipiapacsot is játszana, de az MLSZ elnöksége az év végéig látni sem akarja a nagyképű legényt. De nincs gond, a jeles testület is szeret bújócskázni, nagy tételben lefogadjuk, csupán napok kérdése, s Huszti amnesztiát kap, már csak az ürügyön kell rágódni, meg egy balekot találni, aki vállalja a bejelentést. (Nem Kisteleki lesz az.)
Külön-külön persze mindegyik ügy rém egyszerű. Az a játékos, aki hiúságból nem hajlandó leülni a kispadra, s elhagyja a tétmeccsre készülő válogatott edzőtáborát, megérdemli az eltiltást. Annak, aki honosított magyarként nem akar fogadott hazája csapatában szerepelni, meg kell köszönni az együtt töltött szép éveket, és sok sikert kívánni a jövőre nézve. Az pedig, aki tizenkilenc évesen, legyen akár az Internazionale üdvöskéje, máris úgy érzi, kinőtte a magyar válogatottat, még köszönetet és jókívánságot sem érdemel, csupán a feledés úrpalástját.
Csakhogy futballunkra különösen érvényes, hogy fejétől bűzlik a hal. Kellene végre egy olyan MLSZ-vezetés, amelyik részrehajlás, csalfa szempontok nélkül hoz döntéseket, például eszerint választ kapitányt. Kellene végre egy olyan kapitány, akit kollégái elismernek, támogatnak, s aki hazug elvek helyett valóban a legjobbak közül válogat. Ha eddig eljutunk, elővehetjük a játékosokat.
Akár még a bokorból is.