Jobb híján mindig gólt lőtt

Másodszor is visszavonult Radulovics Bojana – magyar színekben – olimpiai és vb-ezüstérmes kézilabdázó.

Bojana Radulovics jugoszláv tehetségként robbant be, világklasszis azonban a magyar válogatottban vált belőle. E váltást egyesek olykor fel is hozzák a Szegedről Barcelonába szerződött, egyre spanyolabb Nagy László védelmében, ám a hasonlat erősen sántít. Nemcsak azért, mert Boki (csapat- és vetélytársai is e becenéven tisztelték) magyar férjet választott és magyar családot alapított, hanem mert egyetlen percig sem hitegetett senkit, nem keresett ürügyeket: az 1990-es évtized végén kerekperec kijelentette, hogy a magyar nemzeti együttesben kíván játszani.

Áttelepülve hozzánk először Zalaegerszegen tűnt fel, bár még csak keveseknek; miközben a szakemberek zöme menthetetlenül egyéni játékosnak tartotta, a Dunaferr remek érzékkel csapott le rá. Ő pedig hálából 1998-ban EHF-kupát, 1999-ben BEK-et nyert az alakulattal, és individualizmusát, valamint elképesztő gólérzékenységét találó aforizmával így foglalta össze egyik trénere: ha Bojana nem tudja, éppen milyen figura következik, inkább gyorsan lő egy gólt. Akár jobb híján is.

A 2000-es olimpiától kezdve ezt a magyar válogatottban is egyre gyakrabban tette meg. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Sinka Lászlónak, a hazai szövetség akkori főtitkárának, aki a nemzetiséget cserélő kézilabdázókra kirótt kötelező hároméves kihagyást nem akármilyen diplomáciai csatározások árán két esztendőre mérsékeltette. Radulovics így már a sydneyi olimpián válogatottunk vezéregyénisége lehetett, egészen a döntő második félidejének közepéig parádézott, az aranyérmünk ment rá, hogy onnantól követő emberfogással kapcsolták ki a dánok. Mert bár Boki szinte mindent tudott, egy valamit azért ő sem: labda nélkül gólt lőni.

Labdával azonban a legkilátástalanabb helyzetekben, nem ritkán egyszemélyes támadó alakzatként, a rá zúduló pofoneső dacára is. Egy ízben tanúja voltam, amint higgadtan kérte az őt sokadszor letaglózó hátvédet: üss nyugodtan, de légy szíves, csak a fejemet ne!

Ebből is kitűnik, magyar válogatottként is megőrizte délszláv eltökéltségét. Amint egy ízben az athéni olimpia idején Janics Natasával sétálgatott, egyik sportvezetőnk leplezetlen csodálattal mondta róluk: nézd meg őket, ilyenek az igazi sportolók, még a járásuk is más.

Valóban hihetetlen pályaívet járt, azaz futott be. Túl a harmincon, súlyos térdsérülésén és gyermeke megszületésén, a 2003-as világbajnokság, a 2004-es olimpia, majd hazai rendezésű Európa-bajnokság gólkirálya lett, 2000-ben és 2003-ban a földkerekség legjobb játékosának választották – méghozzá úgy, hogy a csapattal egyszer sem nyert aranyérmet, mert válogatottunk az infarktusos sydneyi döntő után még nagyobb előnyről veszítette el 2003 decemberében a zágrábi vb-finálét. Persze, bárcsak manapság is az ezüstérmeket sirathatnánk!

Boki 69 magyar válogatott találkozóján 442 gólt szerzett, ez a hatosnál is jobb, pazar átlag, csak azért nem mondhatjuk egyedinek, mert 1995 és 2006 között a Dunaferr mezében ezt is felülmúlta.

Mostantól az újvárosi kézilabda akadémia egyik vezetője lesz, ám ha azt szeretné megtanítani a fiataloknak, amit ő tudott, lehetetlen feladatra vállalkozik.

Hisz az megtanulhatatlan, arra születni kell.