A hagyományok alapján nem kell túlértékelni a bronzérmet, hiszen a magyar férfisakkozók a hetvenes és nyolcvanas években sikert sikerre halmoztak – 1978-ban egyenesen megnyerték a sakkolimpiát –, ám világversenyen legutóbb kilenc éve szereztek érmet: a 2002. évi bledi olimpián másodikként végeztek.
Porto Karraszban egyénenként Lékó Péter 9 játszmából 5,5 pontot, Almási Zoltán 8-ból 6-ot, Berkes Ferenc 7-ből 3,5-öt, Balogh Csaba 8-ból 5,5-öt, Gyimesi Zoltán 4-ből 2,5-öt szerzett. Lékó és Gyimesi hozta az elvárhatót, amitől Berkes elmaradt, Balogh és különösen Almási volt az együttes húzóembere.
– Négy forduló után nem hittünk benne, hogy érmet szerzünk, a tisztes helytállással is beértük volna, hiszen két döntetlen mellett egy-egy mérkőzést megnyertünk és elvesztettünk, csupán négy pontunk volt. Ennél is riasztóbb volt a partikra vetített teljesítményünk, tizenhat játszmából csupán kettőt nyertünk meg, azokat is sötéttel. Peti és Fecó szenvedett, nem játszottak jó formában, Ám Péter a legjobbkor, az utolsó fordulóban bravúrgyőzelmet ért el. Elismerem, szerencsénk is volt, hiszen elkerültük az első négy kiemeltet, az oroszokat, az ukránokat, az örményeket és az azerieket, ám az olimpián Izrael ugyanígy került elénk, s szorított le minket a negyedik helyre – kezdte az értékelést Almási, aki elsőként fejezte be a meccsét Bulgária ellen. – Házivarit vethettem be, csuklóból léptem, Cseparinov sokat gondolkozott. Örökös sakkal kikényszeríthette volna a döntetlent, de kitért. Bizonyára azért, mert az előző két partinkat megnyerte. Hibázott, de ez benne van a sakkban – jegyezte meg Almási.
A magyar nagymester nem tud magyarázattal szolgálni arra, hogy miért ment neki jól a játék, csupán annyit mondott: csapatversenyeken általában jól teljesít. Tartsa meg ezt a szokását!
