Persze, hétfő este, az oroszok elleni 31-31 alkalmával még inkább számított volna. Ha akkor eggyel nyerünk, szinte már nincs is miért izgulnunk. Ha eggyel kikapunk, akkor sincs. Így viszont, hogy magyarok és oroszok között nagy valószínűséggel az összgólkülönbség határozhat a továbbjutásról, folyamatos fohászkodásra kényszerülünk, már a nap első mérkőzésén is. Karabatic felugrik, és azt mormoljuk, jaj, csak lője be. Rasztvorcev ugyanezt teszi, és a vágyunk már az, jaj, csak ne lője be.
A franciák eltökéltségében már csak azért is bíztunk, mert a rajton kikaptak a spanyoloktól, és világversenyen ilyesmi legutóbb 2009-ben történt velük. A szerdai meccs előtt ezért igen harciasan nyilatkoztak, Nikola Karabatic például úgy, „a vereség harsány ébresztő volt számunkra”, Jérome Fernandez csapatkapitány pedig hozzátette: „az oroszok ellen egyikünk sem volt igazi önmaga, ez még egyszer nem történhet meg”.
Nem is történt: a franciák 5-0-s rohammal nyitottak, félidőben 16-11-re vezettek, végül 28-24-re nyertek. Lehetett volna több is, de bíztunk benne, mi ennyivel sem kapunk ki a spanyoloktól. Vagy akár nyerünk. Még akkor is, ha a térdszalagszakadást szenvedett Iváncsik Tamás már haza is utazott (Szöllősi Szabolcs került be a keretbe), Zubai Szabolcs pedig izomsérüléséből lábadozva vállalta a játékot. A spanyolok mestere, Valero Rivera szavai lehűtötték ama reményünket, mely szerint fiai a franciák feletti diadal után hátha „happyre veszik” a meccset, hisz leszögezte: „ha a magyaroktól kikapunk, a franciák legyőzése nem ér semmit”.
Ezzel nekünk is megadta az alaphangot, amivel a magyar szövetségi kapitány, Mocsai Lajos véleménye is egybecsengett: „A nyitányon az oroszok elleni pontszerzésünk számunkra jelentős siker volt, de ahhoz, hogy továbbjussunk, rendkívüli teljesítmény szükséges.”
Valóban. Hiszen az átlagos kézilabdázók az Eb-t tévében nézik.
