Csaló bírók ellen is

A pólóbíró bemikrofonozása azért remek ötlet, mert így még a megmagyarázhatatlant is meg kell magyaráznia.

Amikor először hírt adtunk e kezdeményezésről, már méltattuk – a nem mellékesen válogatott kapusedző – Gergely István ideáját. Nem vitás ugyanis, hogy sajátos szabályrendszere és a víz alatti események miatt a vízilabda egyrészt roppant bírófüggő, másrészt a laikus néző számára olykor alig követhető. Ha a játékvezetőnek azonban minden ítéletéről azonnal számot kell adnia, legalább az uszoda nyilvánossága előtt, az részben mindkét fenti problémát oldja.

Megfogalmaztuk ugyanakkor egyetlen aggályunkat is. A bírók nem kommunikációs szakemberek, ráadásul előfordul, hogy „érzésből” fújnak, az ítélet szabatos indoklása még gondolatként sem jelenik meg az agyukban, ezért bajba kerülhetnek, ha mindezt szavakba kell önteniük. Hát még akkor, ha nem sikerül igazán, a nézőtérről pedig a fejükhöz vágják: Te hülye, hát azt se tudod megmondani, mit miért ítéltél?

A közelmúlt egyik sikeres trénere olvasta az mno.hu-n megjelent írásunkat, amellyel egyet is értett, ám azért keresett meg minket, hogy egy újabb, valóban lényeges szempontra felhívja a figyelmünket. Ez pedig a következő: bemikrofonozva sokkal nehezebb, legalábbis kellemetlenebb részrehajlóan bíráskodni. Érdesebben fogalmazva csalni. Beszélgetőpartnerünk csak név nélkül vállalta sarkosan a véleményét, ezért maradtunk az anonimitásnál:

– Nem a hazai meccsekről beszélek elsősorban, hanem azokról, amelyeket az elmúlt években a nemzetközi kupákban átéltünk. Nem volt sok, de ilyenből kevés is elég. Előfordult, hogy egy Isten háta mögötti, elhagyatott görög uszodában, mindenféle tévéközvetítés és videofelvétel nélkül, csupa helyi drukker előtt úgy vezették a mérkőzésünket, hogy alig tudtunk átmenni az ellenfél térfelére. Az egyik érthetetlen ítélet után jött a másik, akkor is kontrát fújtak ellenünk, ha emberközelben sem voltunk. Természetesen cirkuszoltam, üvöltöztem, integettem, még a széket is a vízbe rúgtam, de a bírók rám se hederítettek. Máskor ezért három piros lapot kaptam volna, de a megvett játékvezető nem akar túlzottan látványos botrányt; neki az a fontos, hogy teljesítse a rendelést, nem az, hogy engem kiállítson. Ha viszont az ilyen alkalmaknál ott lenne a bíró szája előtt a mikrofon, és meg kellene indokolnia, mit miért fújt, azonnal nevetségessé és védhetetlenné válna. Hát még akkor, ha mondjuk a két játékvezetőből csak az egyik lenne beavatva, és még a másik is meglepődne azon, hogy a kollégája mennyi ostobaságot kénytelen összehordani. Vagy éppen ketten mindig kétfélét mondanának be, a közönség nagy örömére.

Emberünk hangsúlyozta, ezek ritka, kirívó esetek, a bírók döntő többségéért tűzbe tenné a kezét, de egy „ügyeskedés” akár egy teljes szezon munkáját tönkreteheti. Majd még egy megfontolandó aspektust említett:

– A bemikrofonozás a játékvezetők közti szelekciót is segítené. Aki maga is játékos volt, az tényleg érzi a pólót, aki viszont könyvből tanulta, az nem is baj, ha belezavarodik a mondanivalójába, és visszaül oda, ahol normális esetben a helye lenne. A lelátóra.

Kétségtelenül nyomós érvek, a „háztáji” típusú póló ellen szólnak. Csak hogy egy közelmúltbeli példát említsünk: „kihangosítva”, mindenki füle hallatára a Szolnokot is jóval strapásabb lett volna kiejteni a fiumei BL-selejtezőből. A játékvezetők, sportágtól függetlenül, egyébként is közéletünk legérinthetetlenebb figurái. Ők azok, akik legérthetetlenebb cselekedeteiket sem kommentálják, sőt, azzal védekeznek, hogy nem is tehetik, ez a szabály. Miközben mindenkin minden számon kérhető, a bíró nem is azt mondja, hogy nem nyilatkozik, hanem azt, hogy nem nyilatkozhat. És ezzel részéről vége is az ügynek.

Kedden, a Komjádi uszodában persze mindenféle sandaság kizárt, egészen más a cél, a tesztelés. Ám ezúttal nem csupán két csapat, hanem két játékvezető számára is.