– Nem csak a sportra jellemző, hogy a különböző nemzedékek a maguk fénykorát látják a legszebbnek: „bezzeg a mi időnkben ” Önnek már hosszú évtizedek óta tart az ideje a ring mellett, ezért érdemes megkérdezni: régebben jobbak voltak a bunyósok?
– Az biztos, hogy többen voltak a hatvanas években, amikor elkezdtem edzősködni, hiszen a sportállás jó kényszerítő eszköznek számított. Most mivel tudok élni a saját versenyzőimmel szemben, akik teljesen amatőrök? A sportág szeretete, a dicsőség, a sikerhez vezető út Ennek alapján felmérik a lehetőségeiket, s ha akarnak, küzdenek érte. Az edzőnek az a feladata, hogy a felkészülés során megtanítsa őket küzdeni, legyőzni a fáradtságot, növelni a stresszbíró képességet. Én mindig az élénk, éles eszű bokszolókat választottam ki, aki nem volt az, azt lebeszéltem a bunyóról. Viszont az éleseszűség nem feltétlen párosul bátorsággal, hiszen az okosabbja pontosan tudja, hogy az ő fejét is csépelni fogják.
– Kis klubja, az Unio Kispest felveszi a versenyt a nagyokkal. Elégedett emiatt?
– Az embereimet a világ legjobbjaihoz mérem, akkor vagyok elégedett, ha velük szemben van esélyük. Ez nem azt jelenti, hogy lenézem mondjuk az országos bajnokságot, hatalmas az erkölcsi értéke, a sportág hazai ünnepe, egy itteni arany nekem többet ér egy Eb-pontszerzésnél is.
– Csapatából Harcsa Zoltán a jelenlegi legnagyobb név, korosztályos világversenyes érmek után a felnőttek között olimpiai és vb-negyeddöntőig, Eb-bronzig jutott. Hogyan találtak egymásra?
– 2001-ben figyeltem fel rá, kilencéves fekete, szemüveges kisgyerekként, amikor lekísérte öt évvel idősebb bátyját, Norbit a terembe. Olyan jól mozgott, s akkora lelkesedéssel püfölte a zsákokat, hogy azt gondoltam, addig szeretnék edző lenni, amíg ő felnőtt lesz. Meghízott, majd elment a Fradiba focizni és a KSI-be bunyózni, aztán az élet úgy hozta, hogy öt éve mégis hozzám került. Benne látok olyan képességet, hogy nagy bunyóssá válhat. Kevés ilyen akad.
– Világszinten is?
– Ott sem olyan sok. Ma rossz hatással van a profi boksz az amatőrre, persze Mayweather vagy Pacquiao tényleg klasszis, de jellemzően inkább akaraterős, bátor fickók, bérverekedők uralják a ringet. Hatásukra visszafejlődött az amatőr ökölvívás, elvesztette a lábmunkát és a pontos ütéseket. Én mindig a klasszikus, tiszta, korrekt boksz híve voltam.
– Kritika ide vagy oda, úgy tűnik, mintha elégedett lenne a sorsával.
– Mert csak örömöt kaptam pályafutásom során, s nagy élvezettel edzősködöm ma is, hiszen a sport annyi mindent tud adni az embernek. Ám fontos, hogy csak tisztán lehet menni a csatába, tiszta erkölccsel, lélekkel, erre próbálom nevelni a versenyzőimet, és hogy az értékítéletük más legyen, mint a mai fiataloknak. Nehéz a dolgom, hiszen csak napi két-három órát vagyok velük, és főleg olyan családból érkeznek, ahol nem vérteződnek fel ezekkel az erényekkel.
– Azért Kovács Pista volt az igazi, nem?
– Ő arra a ritka bunyósra példa, aki egyszerre okos és küzdőképes. A kilencvenes évek elején egy papírsúlyú bolgár srác, Petrov feljött légsúlyba, találkozott Pistával, s a második menetben jól megdörgölte. Erre Pista nem beijedt, inkább agyonverte a harmadikban. Petrov pedig jól járt, mert azonnal visszament papírsúlyba, ahol aztán olimpiai, világ- és Európa-bajnok lett. Pistiből egy van, hasonlóból alig. Megtervezte az életét, szellemes, kedves, sikeres ember. Általában úgy néz ki, én segítem át a nehézségeken a versenyzőket, de vele kölcsönösen tudtuk lelkesíteni egymást, és átlendíteni a holtpontokon. Erről még nem nagyon beszélgettem senkivel, mekkora nyereség volt nekem egy ilyen lelkes, céltudatos sportoló. Felismerte és elfogadta, amit mondtam, s azóta én is őszintébb, nyitottabb vagyok. Olyanok akadnak, akik jól használják ki a helyzetüket, de olyanok nem nagyon, akik megteremtik.
– Ön megteremtette a magáét? Például azt, hogy Kispestről indult, és oda tért vissza.
– Valóban, kispesti születésű vagyok, a boksszal is itt találkoztam először hatévesen, 1949-ben. Egy Kistext-meccsen a kétszeres Eb-ezüstérmes Juhász István, Csucsi bunyózott, de arra emlékszem inkább, hogy kialudt a villany áramszünet miatt. Aztán elkerültem innen, de később már tudatosan Kispesten építkeztem. Amikor a mostani klubomhoz kerültem, az volt a neve, hogy Unio 19, a kerületre utalva, s mondtam a tulajdonosnak, Erdei Lackónak, aki szintén őskispesti, hogy 19 helyett inkább Kispest kerüljön a névbe. Valóban komoly érzelem, kötődés van bennem a lakóhelyemhez, de várjon csak, nem akarok én magamról beszélni, inkább a bokszról.
– A kettő elég nehezen szétválasztható Ha már a versenyzők krémjétől elvárja, ön megtervezte a karrierjét?
– Igen, edzői pályafutásom során tudatosan készültem arra, hogy első számú szakmai vezető legyek. Már jóval korábban, 1969-ben elkezdtem a szakmát, aztán 1988–89-től a válogatott Papp Laci bácsi mellett dolgozhattam. Amikor 1992-ben szövetségi kapitányi pályázatot írtak ki, minden követ megmozgattam, hogy nyerjek, ebben segített a fiatal, nyerő emberekből álló csapatom: Kovács, Mizsei, Szűcs és a többiek. Sikerült olyan családi, anyagi hátteret kialakítanom, hogy egzisztenciálisan nem függtem az edzősködéstől. Megszereztem minden elméleti tudást: TF, szakedzői, bírói, egyik sem gyorstalpaló. Laci bácsit természetesen nem tudtuk pótolni, az ő szigorú, következetes, fegyelmezett munkáját, és főképp az emberségét, tisztaságát. Makulátlan ember volt, akihez megpróbáltam felnőni. No meg ellesni a szakmai fogásait, mert nem sokat magyarázott.
– És az ön édesapja? Elvégre ő is elismert szaktekintélynek számított a ring mellett.
– Édesapám igen kritikus volt, ami nem esett mindig jól, ám talán ez segített a pályára. Huszonnégy éves koromig bunyóztam, de lelkileg nem voltam alkalmas az élsportra. No meg a faterral is nehezen alakítottuk ki a megfelelő versenyző-edző kapcsolatot. Pedig ez az érzelmi, szeretetteljes kapocs nagyon fontos, amit mindenkinél differenciálni kell a bunyó érdekében. Ez egyszerre több emberrel nem megy, ezért nem dolgozom soha nagy csoportokkal, hanem csak két-három versenyzővel.
– Az édesapjának is akadt olyan kiemelkedő tanítványa, mint önnek Kovács István?
– Igen, Kajdi János. 1959-ben hozta el Szombathelyről, s két Európa-bajnoki címig, olimpiai ezüstéremig jutott vele. A hatvanas években nem nagyon látott a szakma Kajdihoz hasonlóan felkészült, kiváló bokszolót. Mégis, valami hiányzott a teljes sikeréhez, talán az, hogy nem tudta elkerülni a súlyos sérüléseket.
– További párhuzam a papájával, hogy ő is sokáig tevékenykedett a ringsarokban.
– A fater még nyolcvanévesen is ott ült, Svasznek Jenőnek segített az Újpestnél. Nem nagyon örültem neki, mert féltettem az egészségét, de utólag nem volt rá indokom. Jómagam hetven múltam szeptemberben, s ha abból indulok ki, hogy Harcsa Zoli 2016-ban lehet az igazi
– Akivel a tavaly tavaszi Eb után, amelyen bronzérmet szerzett, öt hónapra megszakadt a közös munkájuk. Most hogyan dolgozik újra együtt vele?
– A hazai szövetség megakadályozta, hogy a Zoli okozta autóbaleset után megfelelő fegyelmi eszközökkel éljek, olyanokkal, amelyek a korábban említett tiszta erkölcsnek, tisztességnek megfeleltek volna. Óriási kiesés volt ez az öt hónap, aztán egy hetet újra együtt dolgozva rengeteg tapasztalatot szereztem a decemberi magyar bajnokságból, javításra szoruló dolgokat fedeztem fel. Az a célom, hogy a tudását úgy tudja hozni, hogy a nemzetközi élmezőnyhöz tartozzon minden körülmények között. Egyre idősebb vagyok, nem akarok már annyit izgulni A most befejeződött Bocskai-emlékversenyen is még hullámzó volt a teljesítménye, de meggyőzött arról, hogy felveszi a küzdelmet a nagy ütőerejű, csapkodó bunyósokkal, nem húzza össze magát, bátran odaáll. Megnyerte a versenyt, és ő kapta a legjobb bokszoló díját. Ezt az évet arra akarom felhasználni, hogy a közös és minőségi munkában ne legyen törés, s hogy jövőre nyugodtan mehessünk a világversenyekre, ne számítson a sorsolás. Annak idején több tanítványomnál nem kellett attól tartani, kivel kerül szembe, még ha be is csúszott egy-két vereség.
– Tudnak még újat mutatni önnek a szorító környékén?
– Állandó érési folyamatban vagyok. Felismerem a hiányosságaimat, de nemcsak a sajátjaimat, hanem a versenyzőéit is. Elsősorban persze az ellenfél a fő kritikus, nem én.
