Huszti először hét éve hagyta cserben a csapatát. Minősített esetként a válogatottat. Mentségére legyen mondva, a nemzeti tizenegy akkor már rég nem úgy működött, ahogy a szívünkben él: az ország, a haza képviseletére kiválasztott legkiválóbb labdarúgók közössége, ahová minden játékos életében a legnagyobb megtiszteltetés bekerülni. 2007-ben a Kisteleki–Várhidi tandem ámokfutása idején ráadásul az alkalmasság mintha egyenesen kizáró ok lett volna arra, hogy valaki magára öltse a válogatott mezét. Persze ettől még az adott játékosok az örök mérceként tekinthettek volna a nemes feladatra. Egyszerűbb volt sértetten megszökni.
Négy éve Egervári Sándor kapott kosarat. Husztinak alapvetően az nem tetszett, hogy Stockholmban kimaradt a kezdőből, a cserepadon ücsörögve nyilván esett az indexe a börzén, ám ő a magyar futball általános közegét kárhoztatta, amelyhez ő úgymond nem volt hajlandó idomulni.
Három esélyt a mesebeli juhász sem kap, ám Husztit Pintér Attila is megkörnyékezte. Akinek „Szabika” sokat, nagyon sokat köszönhet, Sopronban, Pintérnél lett stabil elsőosztályú, sőt válogatott játékos. De nem, Husztit nem feszélyezik érzelgős kötöttségek.
Profi játékosként profi döntéseket hozva ő példát mutat a sekélyes magyar futballban. Akár így is gondolhattuk egészen tegnapig.
Amikor híre jött, hogy az ötvenegyszeres magyar válogatott labdarúgó balkáni tempót követve otthagyta a csapatát. Hannoverben, ahol két részletben négy évet húzott le megbecsülve, elhűlve fogadták önkényes lépését. Martin Kind, a német klub elnöke szerint elképzelhető, Huszti ki akarja provokálni a szakítást, hogy pályafutása végéhez közeledve „zsíros” szerződést köthessen. Csak rajta múlik, hogy Huszti a következő idényt a Hannover tartalékcsapatában töltse szorgalmasan tréningezve.
Kutyából nem lesz szalonna. A magyar ugaron sem, hát még Németországban.
