Pintér Attila a válogatott összetartásait illetően is reformerként kívánt fellépni: hétfőnként Telkibe vezényelte a játékosokat, az egy-két napos edzőtáborok során igyekezett megismerkedni jelöltjeivel. A szakma furcsának tartotta az új szokást, a játékosok inkább pozitívan nyilatkoztak róla, a szövetségi kapitány viszont megmagyarázta a sűrű találkozók okát. A múltra hivatkozott, miszerint a válogatott mindig akkor volt igazán sikeres, amikor a keret heteket tudott együtt készülni egy-egy fontosabb megméretés előtt.
A klubok kezdetben támogatták Pintér kezdeményezését, de az utóbbi hetekben lassanként elmaradoztak a játékosok Telkiből. Ez odáig vezetett, hogy a kapitány sajnálattal, de kijelentette: ha akad egyetlen klub is, amelyik nem engedi el játékosát, akkor a bajnokság közepette a többi csapattal szemben sem lenne fair, ha hét közben több napra le kéne mondaniuk legjobbjaikról.
Így jutottunk el a Finnország elleni találkozóig, ahol visszafogott játékkal szenvedtünk minimális vereséget az északiaktól. Szembetűnő volt, és Pintér is kitért rá, hogy a jelenlegi magyar válogatottnak nem a támadójáték az erőssége, és a kapitány ennek szellemében szervezte meg a csapatot. Nem a Koeman-féle taktikát választotta – a holland edző magyar kapitányként többször is klasszikus csatár nélkül küldte pályára fiait –, hanem egy, majd később két csatárral próbált kontrajátékot játszatni – különösebb siker nélkül.
Becsületére legyen mondva, Pintér nem nyilatkozza úton-útfélen, hogy türelmet kér, hiszen tudja, ezt idehaza futballválogatott kapitányaként hiába is kérné. Dzsudzsák Balázs viszont a dánok elleni mérkőzés előtt kifejezetten utalt rá, most már nem beszélni akarnak az építkezésről, hanem a pályán raknák egymás után a sikerhez vezető út macskaköveit. Pintér szövetségi kapitányi kinevezésekor pedig pontosan megjelölte, hová kell, hogy vezessen ez a bizonyos út.
