Azt egyelőre lehetetlen megjósolni, hogy a Debreceni VSC-nél beüt-e a Juve-effekt – a legnépszerűbb olasz csapatnak tartott zebrák korábbi 69 ezres arénájában, a Stadio delle Alpiban akadt meccs, ahol csupán néhány ezren lézengtek a lelátón, az új stadiont viszont rendre csurig töltik a szurkolók –, az viszont biztos, hogy a debrecenieket érdekli a labdarúgó-válogatott. Ez különösen annak fényében biztató, hogy Dzsudzsákék a Finnország elleni mérkőzésen, Pintér Attila kapitányi bemutatkozó meccsén finoman szólva sem bűvölték el teljesítményükkel a publikumot.
Bár manapság már egyre ritkábban írhatunk le ilyet, erősen a magyar válogatott felé billen a mérleg nyelve erős riválisa ellen lejátszott eddigi mérkőzéseit illetően. Tizenöt találkozóból kilenc győzelmet söpört be Magyarország, háromszor végeztünk döntetlenre, és háromszor kaptunk ki Dániától. Az összesített gólkülönbség 38-14 a javunkra. Az 1955-ös első összecsapást követően hatosával rúgtuk a gólokat az északiaknak (1955, 1963, 1966) egészen az 1969-es vb-selejtezőig, ahol Koppenhágában elvéreztek Alberték. Ezután is nekünk állt a zászló, csupán 1983-ban és 1994-ben tudtak legyőzni bennünket a dánok egy Eb-selejtezőn, illetve egy tét nélküli barátságos meccsen. Az azóta eltelt húsz évben mindössze kétszer játszott egymás ellen a két válogatott. A fent említett, Erwin Koeman-féle, csatár nélkül felálló csapat 0-0-ra végzett a Puskás Ferenc Stadionban 2008-ban. Az egy év múlva lejátszott visszavágó tét nélküli volt, a dánok ugyanis már kijutottak a dél-afrikai világbajnokságra, mi pedig nem. Ennek ellenére hatalmas tettet hajtott végre a magyar csapat Koppenhágában, ugyanis 2003 óta először vert meg olyan válogatottat (1-0), mely Eb-re vagy vb-re kvalifikálta magát.
Pintér Attila decemberi kinevezését követően nem sokat teketóriázott, megpróbált új fejezetet nyitni a legutóbbi vb-selejtezőn harmadikként végzett, a poklot előbb Bukarestben, majd Amszterdamban is megjáró válogatott történetében. Egyrészt többször is utalt rá, majd a finnek elleni keret kihirdetésekor bizonyítékát is adta, hogy szerinte egy idehaza játszó futballista semmivel sem rosszabb, mint egy légiós. Ez homlokegyenest ellenkező irány volt az Egervári-érához képest, amikor sokszor nagyítóval sem lehetett NB I-es labdarúgót találni, nemhogy a kezdőben, még a bő keretben sem.
