Szivós Márton nehéz örökséggel kezdett pólózni: nagyapja és édesapja olimpiai bajnoki címével. Amikor megismertem, még „nagyon Marci” volt, egy képes magazin számára készítettünk családi tablót, és ő az egykori lefoghatatlan centerrel, a papával, önfeledten játszadozott a Kőér utcai uszoda vizében. Aztán a játszadozás roppant komoly játékba fordult, az önfeledtséggel számomra az egykori Marci is tovatűnt. Ez részben persze természetes, a klasszis élsportolói lét velejárója, de a legifjabb Szivós mintha dimenziót váltott volna. A gyakran gesztusok nélküli, rezzenéstelen arc, a távolba révedő, szemkontaktusokat kerülő tekintet, valamint mindennek éles kontrasztjaként egy-egy gól egészen megindító, magával ragadó ünneplése összességében azt a benyomást kelti bennem egy ideje: ez a fiú, illetve pár éve már férfi legbelül keményen vívja a maga küzdelmeit. Amelyben a vízilabda cél is, eszköz is.
Az első döbbeneten túl talán ezért sem tartottam egészen hihetetlennek, hogy a 32 éves sportembernél az április 4-i Vasas–Szeged bajnoki után érelzáródást, azaz kezdődő szívinfarktust állapítottak meg, és az is egyértelmű volt, hogy a riasztó kórisme dacára, már a kórházból kilépve pályafutása folytatására készül, megalkuvás nélkül. Szándékát szerencsére nem hiúsítja meg az orvosi szakvélemény – dr. Merkely Béla professzor szerint nagyon megnyugtatók az eredmények, játékának egészségi akadálya nincsen –, innentől a szövetségi kapitány dönt, és attól nem kell tartani, hogy a kivételes képességű lábadozó ne adna bele apait, „nagyapait”. Ő maga is úgy jellemezte saját állapotát, hogy „Jól vagyok, köszönöm, és éhes a sikerre” – kétség sem lehet felőle, hogy a közönség hamarosan a régi Szivós Mártont láthatja viszont a medencében.
Ellenben neki magának talán jót tenne, ha olykor-olykor előbújna a még régebbi Szivós Marci is.
