Grosics nyolcvankilencedik évében hunyt el, így nemcsak holtában, hanem éltében is megkapta az őt, a kivételes sportolót és embert megillető tiszteletet, szeretetet. Játékostársainak többsége azonban nem részesülhetett ebben. A kollektív tudatunkban memoriterré rögzült tizenegyből elsőként Zakariás József távozott, még 1971-ben, negyvenhét évesen, szinte titokban, napjainkban úgy mondanánk, „médiavisszhang nélkül”. Hogy miért, máig rejtély.
Bozsik Józseftől 1978-ban már méltó módon búcsúztak a csapat- és kortársak, utódok, puritánságában is magasztos síremléke a Farkasréti temetőben található. Az 1979-ben, súlyos betegen, Barcelonában a kórház ablakából kiesett – kiugrott? – Kocsis Sándornak a hazai diktatúra tragédiájában sem bocsájtotta meg a „disszidálását”, halálát agyonhallgatták, csupán 2012-es, budapesti újratemetése hozta meg számára a végtisztességet.
Lóránt Gyulát 1981-ben, Szalonikiben, a kispadon, edzőként érte a szívinfarktus, ami világszerte szomorú szenzáció volt – a korabeli Magyarországon mínuszos hír. A németországi Endingenben temették el, 2011 májusában hozták haza a hamvait szülővárosába, Kőszegre. Budai II. László 1983-ban, Lantos Mihály 1989-ben csendben ment el, a jobbszélső Rákospalotán, a balbekk a budapesti Új köztemetőben nyugszik. A rendszerváltás előtt ugyancsak disszidensnek bélyegzett Czibor Zoltán túlélte őket, így utolsó éveit itthon tölthette, 1997-ben szülővárosában, Komáromban helyezték örök nyugalomra. A londoni 6:3 két hőse, Hidegkuti Nándor és Puskás Ferenc 2002-ben, illetve 2006-ban már a nemzet halottja volt, a középcsatár míves síremléke Óbudán található.
Buzánszky Jenő szerencsére még köztünk, Grosics, Kocsis és Puskás a Szent István-bazilikában, heten a négy égtáj felé, de legalább mindannyian magyar földben. A Bazilika altemploma – Kisfaludy Károly után szabadon – akár „nemzeti futballnagylétünk nagy temetője” lehetne; természetesen nem hét újratemetéssel, talán csak hét felirattal. Hét élet-, vagy ha létezik egyáltalán e fogalom, hét „haláljellel”.
