Azt azonban nem állíthatjuk, hogy története egyik legjobb formájában, hiszen a csapat kiesett az Európa-liga selejtezőjéből, majd a második bajnoki fordulóban, vasárnap 1-0-s vereséget szenvedett Pápán. (Azért ne feledjük, a tavaszi szezont is beszámítva sorozatban tíz nyertes NB I-es mérkőzés után.) Mindemellett a szurkolók egy létszámban kisebb, de hangerőben nagyobb, így a valóságosnál erősebbnek, befolyásosabbnak ható csoportja minden alkalmat megragad a Fradi vezetősége elleni hangulatkeltésre. Megesett ilyesmi már a földkerekség ezernyi pályáján, hiszen a drukker onnantól, hogy megveszi a belépőjegyét, tulajdonképpen „alanyi jogon” lehet vak, süket, elvtelen vagy akár báb, aki vezetni hagyja magát számára ismeretlen parciális érdekek, célok által is. A Rijeka vagy a Pápa elleni produkció ráadásul fokozhatta is a gerjedelmeket; amelyeket egyébként egy egyre inkább behatárolható kör szít, futballon, sporton kívüli okokból is.
Önmagában még ez sem különlegesség. Ilyen volt, ilyen lesz. A stadionavató azonban más kategória: emberöltőként jó, ha egy megadatik egy klubnak és híveinek, a Fradi csapatának és táborának legutóbb negyven esztendeje lehetett része hasonló élményben, és a következő negyven évben valószínűleg ismét nem lesz. Ezt nem felismerni, az ünnepbe belerondítani ezért is jóvátehetetlen vétek. Ahogyan a Kaposvárról érkezett tréner, Prukner László annak idején ferencvárosi székfoglalójában megfogalmazta: nem az aktuális edzőt vagy csapatot kell feltétlenül szeretni, hanem a klubot, a múltját, a jövőjét.
Ez ennyire tiszta, ennyire egyszerű. Aki vasárnap este, a Chelsea elleni avatót hőzöngésre „használja”, az nem Kukuruzovicot vagy Nalepát bántja, hanem Schlosser Imre, Sárosi György, Kocsis Sándor, Kispéter Mihály, Albert Flórián, Nyilasi Tibor hagyatékát gyalázza, a lelátón helyet foglaló fradista olimpiai, világ- és Európa-bajnok birkózó, tornász, vízipólós, kézilabdázó hangulatát mérgezi.
Mert ők mind ott lesznek, és ünnepelni mennek.
