Népszavazást Dárdai Pál röghöz kötéséért!

Reményvesztetten és reménykedve: „focialista” országból így lett magyar ugar.

Akkoriban a nemzetközi labdarúgás is a szakma ismeretére és a sport szeretetére épült, az 1980-as évtizedtől kezdődően tért át egyértelműen és radikálisan anyagi alapokra. Az első műfajban versenyképesek voltunk, a másodikban nem, különösen nem a rendszerváltás után. Hiszen nemzetközi szintű élklubjaink hátországát – bázisszerveket, állami vállalatokat, szakminisztériumokat – letarolták, újat senki sem épített helyette. Prágában a legnagyobb égszakadás, földindulás közepette is megmentették a Spartát és a Slaviát, mondván, a cseh futball alapjai, az önállósuló horvátok a Dinamo Zagrebet olyannyira nemzeti kincsüknek tekintették, hogy átmenetileg Croatiára is változtatták a nevét. Nálunk eközben minden az enyészeté lett.

Se pálya, se csapat, se játékos, se edző, se pénz, se hátország. Kiből, miből táplálkozna a magyar futball? A Csányi Sándor vezetésével a közelmúltban felállt új sportági vezérkar ugyan tett és tesz lépéseket e tendencia lassítására, megállítására, esetleg visszafordítására, de az MLSZ-elnök a minap joggal jegyezte meg: „Elkezdődött egy szisztematikus munka, a futballozók száma nyolcvan százalékkal nagyobb, a gyerekek száma megduplázódott, több száz sportpálya épült. De az én tevékenységemet akkor lehet értékelni, ha eltöltöttem tíz évet a sportágban. Ha most valaki azt kérdezi, hol vannak a huszonéves sztárok, a magyar játékosok a topbajnokságokban, akkor azt tudom mondani, kérdezzék meg azokat, akik tíz-tizenöt éve is benne voltak a sportágban.”

Csakhogy a szurkolónak nincs tíz-tizenöt évük. A modern sportban ráadásul mindennap új hősök születnek – kivéve a mi futballunkat. Mert rejtélyes okból még a véletlen elem is hiányzik belőle: az, hogy akár az ugaron is, mint a gaz, felnőjön a román Hagihoz, a bolgár Sztojcskovhoz hasonlóan, a semmiből egy istenáldotta tehetség, aki mentalitásából eredően is magával ragad egy egész generációt. De nálunk vákuum van. Ott már nem tartunk, mint az albánok, bolgárok, ukránok, hogy vagy kiemelkedsz a sport, a foci révén, vagy megmaradsz talajszinten, ott még nem, hogy német, angol, olasz mintára remek talajú pályákon, jól megfizetett, speciálisan erre képzett utánpótlásedzők vezetésével cseperedjen egymás után a sok-sok korosztály.

A helyzeten az akadémiák is csak részben javítanak. Mert nem az első, hanem csupán a második lépésnél kezdik a munkát: nem kiválasztják, hanem gondozzák a tehetségeket, akik – első fázis helyett – már „kiválasztódtak”, pusztán attól, hogy olyan környezetben nőhettek fel, ahol apuka pici koruk óta foglalkozott velük, aztán beültette őket az autóba, és kopogtattak az egyik akadémia kapuján. Az ösztönös zsenikről ma ki sem derülhet, hogy azok; ha Farkas Jancsi most lenne kiskölyök, tíz év múlva nem rúghatna a vb-n parádés kapásgólt a braziloknak, mert talán labdát sem látott volna még.

Akadémiák egyébként régen is voltak, csak éppen úgy hívták őket, egyszerűen, hogy Fradi ifi, Dózsa ifi. A srácok Albertéknek, Göröcséknek szedték a labdát, rájuk akartak hasonlítani, ezért mindenre képesek lettek volna; este otthon a család is erről álmodott. Az akadémián ellenben se bálvány, se család. (A tizenéves fiúknak pedig mindkettőre szükségük lenne, mert az összezártság szinte törvényszerűen visz a deviancia felé.) A perspektíva, a példaképek, a közösségek, a pénz eltűnésével a szakma és a lélek is elillant a legnépszerűbb sportág hazai változatából. Tehetséges gyerekek és megszállott edzők persze vannak – kézilabdában, pólóban, úszásban, vívásban. Ezért oda viszik vagy irányítják azokat a fiatalokat is, akiknek a mozgásában, a szemében, a gesztusaiban ott a szikra, az aranyérem ígérete. A londoni olimpián szerzett nyolc bajnoki címünk a harmadik évezred elképesztő konkurenciájában döbbenetes bravúr – de részben ezt is a futballunk sínyli meg, mert az a maradékelv alapján működik. Az „igazi” Berki Krisztián világklasszis tornász lesz, a másik Berki Krisztián ellenben néhány éve még az FTC Labdarúgó Zrt. vezérigazgatója volt felsőfokú végzettség és mindennemű vezetési gyakorlat nélkül – pincérként és motorkerékpár-eladóként kezdte –, ma celeb, hol az adóhatóság hajtja, hol azzal kérkedik, hogy Magyarországon elsőként ő vasaltatta ki a heréjét.

A közelmúltban felvetettem Csányi Sándornak, kinevezésekor ugyanazt éreztem, amikor Mihail Gorbacsovot megválasztották az SZKP-kb főtitkárává. Remek ember, de több ezer középkádert kellene lecserélnie, hogy esélye legyen érdemi változtatásokra. Csányi sóhajtott egyet, azt felelte, hát igen, ez alapprobléma, majd úgy folytatta: „Nem látom sem az élvonalban, sem a válogatottak környékén, sem az utánpótlásban tömegével azokat az edzőket, akik magas színvonalon tudják végezni a munkájukat. A magyar futball hangadói közül sokak fölött eljárt az idő, sokak fölé pedig meg sem érkezett.”

Hogy akkor mikor jöhet el a mi időnk? Ha csak egy meccset veszünk, bármikor. És a futball, a legjelentősebb torna is, meccsek sorozatából áll. Csupa nyerhető meccsek sorozatából. Az idén őszi Európa-bajnoki selejtezők erre látványos és biztató példákkal szolgálnak. A feröeri „birkapásztorok” lefocizzák a mieinket, Izland 3-0-ra veri Törökországot, 2-0-ra Hollandiát, Albánia Portugáliában nyer 1-0-ra, Szlovákia Spanyolországot múlja felül 2-1-re. A világbajnok németek kálváriája még tanulságosabb: a lengyelekkel szemben 29:5-ös, az íreket fogadva 19:2-es kapura lövési arányt produkálnak, ez minden más csapatsportban két sima győzelmet garantál. Futballban azonban egy 2-0-s vereséghez és egy 1-1-es döntetlenhez volt elegendő. Mégpedig azért, mert a foci a legesetlegesebb csapatjáték. Egyrészt itt a legkevesebb a gól, és könnyen belátható, hogy ha egyszer, kétszer, háromszor dobjuk fel a pénzt, sokkal kevésbé érvényesülnek a valószínűségszámítás szabályai, mintha hússzor, harmincszor, negyvenszer tennénk. Mint mondjuk vízipólóban, kézilabdában – ott legalább ennyi a szerzett gólok száma. E két sportágban ráadásul az ügyesebb testrész birtokolja a labdát, így az erővel el nem vehető. A jobb játékos akkor és annak passzol, amikor és akinek akar, szabályos eszközökkel leszerelhetetlen. Futballban ellenben minden pillanatban leszerelhető. Hiszen be lehet csúszni, a csatár nyakán lehet – sőt kötelező – lihegni, Messit vagy C. Ronaldót is körbe lehet venni, ezzel az őrületbe kergetni, hibázásra kényszeríteni. Hozzájuk képest Varga Dénes vagy Görbicz Anita háborítatlan nyugalommal választhatja ki és valósíthatja meg az optimális megoldást. Ezért nincs olyan labdarúgó-mérkőzés, amelyről előre kijelenthetnénk: ezt elveszítjük. Ebből adódóan olyan sem, amelyet eleve megnyertnek tételezhetnénk fel.

Mindezek figyelembevételével a magyar válogatott szereplése megjósolhatatlan a 2016-os Európa-bajnokság selejtezőin. Különösen, mert a soros ellenfelek – görögök, románok, északírek, finnek, feröeriek – között nincs a világelitbe tartozó, de eleve „selejtnek” elkönyvelhető vetélytárs se. Azaz játékosaink napi, pillanatnyi formájától, diszpozíciójától, hitétől, eltökéltségétől függ az eredmény. A magyar sportolóra általában is igaz, hogy azt képes legyőzni, aki ellen lát esélyt a sikerre, akivel szemben nincs mentális hátrányban; a futballban ez fokozottan érvényes. Dárdai Pál tapasztalatlansága dacára – soha nem dolgozott edzőként felnőttcsapatnál – azért is alkalmas szövetségi kapitánynak, mert habitusa és németté vált látásmódja önmagában tágítja a verhető riválisok körét, a játékosok ráadásul hisznek neki.

Ettől persze még elképzelhető, hogy válogatottunk november 14-én az Üllői úton „emberalatti” teljesítménnyel vereséget szenved a finnektől, és Dárdai már másnap visszasomfordálhat a kertek alatt Berlinbe. Összességében mégis úgy gondoljuk, hogy mivel 2016-tól kezdődően 24 csapat részvételével rendezik meg az Európa-bajnokságot, kontinensünk kvalifikációs rendszerében pedig alig több mint ötven csapat vesz részt, olykor-olykor nekünk is lehet helyünk a mezőny első felében.

Már csak a futball dicsőséges-dicstelen bizonytalansága miatt is.