„Apa most elutazik, s hoz neked egy érmet”

Címvédőként a tévéből nézte az olimpiai döntőt, de mára visszanyerte stabilitását. Interjú Berki Krisztiánnal.

– Hosszú út vezetett odáig, hogy újra éremesélyesként emlegethetjük egy világversenyen. Vállműtét, majd rehabilitáció következett, s közben kimaradt egy olimpia. Keserves időszak volt?

– Akadtak nehéz pillanatok, de úgy voltam vele, hogy ennek így kellett történnie, úgyhogy igazából egy percig sem keseregtem, ami elmúlt, az elmúlt. Már 2015 őszén, a glasgow-i világbajnokságon kiderült, hogy nem lesz kvótám Rióba, de visszanézve egyértelmű, hogy a pekingi játékokról való lemaradásom sokkal fájóbb volt. 2015 márciusában műtöttek meg, a rehabilitáció jól sikerült, viszont a vb előtt másfél hónappal jött egy újabb sérülés, s ennek tudhatom be a tavalyi olimpia kihagyását. De 2016 januárjában edzésbe álltam, egész évben itt voltam a Tornacsarnokban, próbáltuk újra összerakni a gyakorlatomat, fölerősíteni a vállamat.

– A rehabilitáció idején reggelente felkelve nem gyötörte, hogy az ágyban kell maradjon, és nem jöhet edzeni?

– Türelmes ember vagyok. Tudtam, hogy ha a rehabilitációt végigcsinálom, akkor a második fél évben lehet, hogy már versenyezhetek, s ez 2016 végén meg is történt. A napi szintű gyúrást sem azért alkalmazzuk, mert épp sérült vagyok, hanem hogy megelőzzek mikrosérüléseket, amelyek utána lehet, hogy csak egy hét múlva vagy még később, de akadályoznák a felkészülésemet. Tudatosodnia kell egy versenyzőben, hogy mit miért csinál, és mi a távlati cél.

– A riói olimpiát címvédőként csak otthonról követte. Nehezen élte meg?

– Nem volt könnyű, különösen a lólengés döntője. Pont akkor értem haza, leültem a tévé elé, a feleségem épp a kislányommal foglalkozott.

Miután vége lett, Marcsi elment mellettem, és rátette a vállamra a kezét, ami nekem mindent elárult.

A feleségem is érezte, hogy ott lett volna a helyem, de valamiért így kellett történnie. A magyar versenyzőktől és a szurkolóktól is rengeteg pozitív energiát kaptam, nagyon sokan mondták, hogy hiányoztam a lólengés döntőjéből. Ritka, hogy valakit ennyire egységesen szeressen a közönség, nagyon örülök, hogy sokan szimpatizálnak velem, és a szívügyüknek érzik, hogy nem voltam ott Rióban. Nyilván rossz érzés lemaradni egy olimpiáról, de többet lehettem a családommal abban az évben. Szóval nem ez volt életem legrosszabb pillanata, nem tragédiaként éltem meg, vannak ennél sokkal fájdalmasabb dolgok az életben.

– És ne felejtsük, ön olimpiai bajnok!

– Igen, talán ezért is volt könnyebb átélnem a Rióról való lemaradást a pekinginél. 2008-ban nem adatott meg, hogy ott legyek, de volt ahhoz türelmem, hogy kivárjam az én időmet, ami négy évvel később eljött, olimpiai bajnok lettem. Mindig azt mondom, hogy amit egyszer az élet elvesz, azt később visszaadja, s én úgy érzem, Londonban visszakaptam.

– No de ha ezen hasonlat mentén haladunk tovább

– akkor Tokióban ismét eljöhet az én időm, igen. Én is ebben bízom. De még az is nagyon messze van, hogy elmondhatom: itt a kvóta a zsebemben.

– Szerencsére megváltoztak a szabályok, s jobb helyzetbe kerültek a szerspecialisták.

– 2018 végén indul egy világkupa-sorozat, a nyolc verseny utáni első helyezett, illetve a 2019-es világbajnokság dobogósai kapnak kvótát. Annyiban kedvezőbb a rendszer, hogy nemcsak egy lehetőségem van, ha végig tudom csinálni a világkupa-sorozatot, s úgy szerepelek, mint az elmúlt hetekben, akkor meglesz a kvalifikáció, de ha nem, még akkor is ott van a vb.

– Mint említette, a közelmúltban a jövő évi naptárban is szereplő három világkupaversenyen sikeresen tornázott, az eredmények biztatók: Bakuban ezüstérmet szerzett, Melbourne-ben és Dohában pedig győzött.

– Nagyon fontos nekem, hogy téthelyzetben is jól tudom végrehajtani a gyakorlataimat, magabiztossá tesz. Az edzéseken is megpróbálok kevés hibás fogással dolgozni, és ez tükröződik szerencsére a versenyeken is. Az országos bajnoksággal megvolt a tizedik olyan fellépésem, amikor stabilan tudtam hozni a formámat, nem estem le a lóról. És ez fontos az olimpiai kvalifikáció szempontjából is, mert nemcsak egy versenyen, hanem hétről hétre kell majd tudni jól teljesíteni.

– Ez a stabilitás megvolt már a tavaly őszi visszatéréskor is, amikor újra láthatta a közönség?

– Akkor egy picit olyan érzésem volt, mintha életemben először versenyeznék. Az izgalom befolyásolt, az elsőn, a magyar szerbajnokságon a leugrásnál le is estem. Kondihiány vagy technikai baki nem volt, de mentálisan még nem álltam készen, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy mindjárt vége, kiengedett az agyam és leestem. Újra meg kellett szoknom, hogy szólítanak, odaállok a szerhez, végigviszem a gyakorlatot Nagyon szeretek versenyezni, pozitívan és nem teherként élem meg az ilyen szituációkat, hiszen nem azért gürizek hónapokig a tornateremben, hogy utána azon izguljak, mit szól a közönség, hanem azért, hogy amit megtanultam, meg tudjam mutatni, és ez szerencsére többségében sikerül is.

– Viszont sokszor távoli országokba kell utazzon, sokáig nélkülözve a családot: a feleségét és a kislányát.

– Na, ez a nehezebbik része. De tudom, hogy mit miért teszek. Óriási áldás, hogy tényleg azt csinálhatom napi szinten, és abból élhetek, amit szeretek. A családom támogat mindenben, viszont érzelmileg azért ez megrázza az embert. Kéthetes etapokat töltöttem távol, a vége felé éreztem a hiányukat.

Nem mondom, hogy ez befolyásolja a versenyzésemet, de többször elcsuklott a hangom, amikor Skype-on beszéltem velük.

Igazából azóta érzem, hogy öregszem, amióta Lia megvan. Januárban múlt hároméves, elmegyek két hétre, és már magasabbnak tűnik, vagy összetettebb mondatokban fejezi ki magát. Repül az idő. Sokszor kérdezi Marcsit, hogy apa hol van, ezek nehéz dolgok, de amikor itthon vagyok, akkor minden perc kárpótol.

– Van, hogy ide, a Tornacsarnokba is ellátogat, legalábbis egy Facebook-posztból, amelyen a magnéziumporos fehér tenyérrel mosolyog, ez derül ki.

– Sokszor bejön, s tudja, hogy csak úgy szabad felmászni a szerekre, ha ziázik előtte. Ahova tud, felmegy egyedül, s úgy nézem, megvan benne a lehetőség, de én csak annyit szeretnék első körben, hogy az alapokat kapja meg a tornától, aztán meglátjuk, hogy alakul. Mindenképpen szeretném, hogy sportoljon, mert ez elengedhetetlen az iskola mellett ahhoz, hogy jó közösségbe tartozzon, jó értékrenddel nőjön fel.

– Nehéz elválni tőle egy-egy verseny előtt?

– Melbourne-be, Dohába, Bakuba is úgy mentem el, hogy azt mondtam neki: apa most elutazik, kicsit sokat leszek távol, viszont megígérem, hogy hozok neked egy érmet. Próbálom ezt tartani, most már eggyel több nő van az életemben, akinek meg kell felelnem, ami óriási elvárás, de amikor hazajövök, erősen megölel, éreztetve, hogy hiányoztam.

– A kolozsvári Eb előtt is be fog ígérni egy érmet a kislányának?

– Be. Remélem, most is meg tudok tenni mindent azért, hogy sikerüljön.