Trianon gyermekei

„Kevésen múlt, hogy nem akadályozta meg a puszta létemet, világrajövetelemet is.”

2007. december 29-én a gyergyószentmiklósi jégcsarnokban voltam a II. Székelyföld–Magyar ligaválogatott hokimeccsen, Kercsó Árpád barátomnak köszönhetően. A magyarországi hoki székely apostola akkoriban a Zalai Titánok gyerekcsapatát oktatta a sportág fortélyaira – a tíz-tizenegy éves srácok közül Mazzag Dániel, Galló Vilmos, Gáspár Máté, Szabó Krisztián, Láday Tamás, Kiss Patrik azóta válogatott hokissá érett –, bérelt egy buszt, és nekivágott az ezer kilométeres útnak. Engem felvettek Budafokon, s meg sem álltunk Gyergyószentmiklósig. Délelőtt száguldás lovasszánon a mínusz 17 fokos fagyban szikrázó porhóban, egy-egy kupica fenyőpálinkával melegítve a bélést, majd este a várva várt nagy mérkőzés. Dugig tele a csarnok. „Szép estét, Székelyföld, szép estét, Magyarország!”, köszönti az egybegyűlteket a műsorközlő, s amikor felzúg a négyezer torokból a magyar, majd a székely himnusz, úgy bőgök, mint egy csecsemő. A román rendőrök meg se mukkannak – persze, mert ők is székelyek… –, aztán bedobják a pakkot, és elkezdenek potyogni a gólok. A meccset a szomszédos Gyergyóalfaluból származó óriás, Vargyas László, egyben a székelyföldi csapat kapitánya szervezte meg, és győznek is 13-10-re a házigazdák, de ez most senkit sem érdekel.

2008. november elsején – a Felvidék magyarlakta sávját, így a Csallóközt is hazánkhoz visszacsatoló első bécsi döntés 70. évfordulójának előestéjén – sok száz, de az is lehet, hogy több ezer magyarországi fanatikus szurkolóval együtt kiautóztam Dunaszerdahelyre a DAC–Slovan mérkőzésre. Ekkora rendőri készültséget életemben nem láttam, amikor pedig a feketébe öltözött Slovan-drukkerek falanxa a vasútállomásról bemasírozott a DAC-stadionba, végigfutott a hideg a hátamon. A DAC abban az évben jutott fel a szlovák első osztályba, s bár a tulajdonosa perzsa (Khashayar Mohseni), az edzője német (Werner Lorant) volt, s a játékosok között is csak elvétve fordult elő egy-két felvidéki magyar (Pinte Attila, Németh Krisztián – nem az a magyar válogatott csatár, aki ma is a DAC-ban futballozik), a város és a szurkolótábor etnikai identitása miatt magyar klubnak számított.

A 17. percben szabadult el a pokol. A szlovák kommandósok – ahogy az 1992-es pozsonyi Slovan–FTC mérkőzésen is – válogatás nélkül csépelni kezdték a magyar szurkolókat, egyiküket, az élete első futballmeccsét néző 18 éves Lengyel Krisztiánt pedig félholtra verték. A gyepen eszméletlenül fekvő Krisztiánt – akit később mentőhelikopter szállított a pozsonyi kórházba – fél méterről fotóztam le, és mintha csak Robert Capától tanultam volna a mesterséget („Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”), olyan jól sikerült a felvétel. Olyannyira, hogy az AFP hírügynökség meg is vásárolta, és a fotó bejárta a világsajtót. (50 ­eurót fizettek érte, amit fel sem vettem.) Pedig nem is vagyok fotós…

Krisztián úgy-ahogy felépült, de a mai napig kerekesszékhez van kötve. A sanyarú kisebbségi lét élő illusztrációjaként.