Trianon gyermekei

„Kevésen múlt, hogy nem akadályozta meg a puszta létemet, világrajövetelemet is.”

1920. június 4. nemcsak a magyarság számára felmérhetetlen tragédia, de – áttérvén a személyes síkra – kevésen múlt, hogy nem akadályozta meg a puszta létemet, világrajövetelemet is. Apám 1930-ban született Madéfalván, Csík vármegyében, anyám 1935-ben a Bihar megyei Derecskén, és kettejük között ott feszült a trianoni határ. Annak az esélye, hogy bármikor is összetalálkozzanak – pláne szerelemre gyúljanak, összeházasodjanak és a szüleim legyenek – a nullához közelített. Csakhogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntésnek hála Észak-Erdély (benne Madéfalvával) visszatért; Gaál József nagyapám, a madéfalvi állomásfőnök pedig megelégelvén a román uralmat, fogta magát – feleségét, Rózsikát (a nagyanyámat), valamint a két fiát, Zolit és Bandit (majdani apámat) – és felvonatozott Budafokra szerencsét próbálni. Oda, ahol akkoriban anyai nagyapám, a dél-baranyai Csúzáról (ma: Horvátország) származó Kovács Kálmán prédikált a helyi református templomban.

Innen csak idő kérdése volt, hogy a két fiatal összetalálkozzon, 1955-ben összeházasodjon, a többi pedig már történelem. Ebből is kitalálható, hogy az én életemet, szocializációmat ­Trianon alapjaiban meghatározta, s ezek után természetes, hogy sportújságírói pályafutásom legmeghatóbb élményei a határon túli magyarsághoz kötődnek.

Példának okáért a verseci magyarokhoz. 1998. október elsején Versecen játszott Euroliga-mérkőzést a PVSK-Mizo, Rátgéber László irányításával, de sajnos 72-64-re alulmaradt a helyi gyógyszeripari mamutcég, a Hemofarm kosárcsapatával szemben. Ez volt este, kora délután azonban a takaros, 35 ezres dél-bánáti városban sétálgatva kollégámmal betévedtünk az 1863-ban Schulek Frigyes tervei alapján épült Szent Gellért-plébániatemplomba. A magyar nyelvű feliratok sejteni engedték, hogy a katolikus templomba a helyi magyarok járnak misére, és amikor Gyuris László plébános úrral szóba elegyedtünk, lehangoló kép bontakozott ki előttünk. „A századforduló idején a 27 ezres Versecen, a nagy író, Herczeg Ferenc lakóhelyén a 13 ezer német mellett négyezer magyar is élt, de mára alig kétezerre olvadt a nyelvünket beszélő helyiek aránya. Egyre kevesebb hívőnek tartom a vasárnapi miséket…” Ez volt huszonkét évvel ezelőtt, hogy ma hány magyar él és főleg beszél magyarul Versecen, azt nem is merem megtippelni.

2007. december 29-én a gyergyószentmiklósi jégcsarnokban voltam a II. Székelyföld–Magyar ligaválogatott hokimeccsen, Kercsó Árpád barátomnak köszönhetően. A magyarországi hoki székely apostola akkoriban a Zalai Titánok gyerekcsapatát oktatta a sportág fortélyaira – a tíz-tizenegy éves srácok közül Mazzag Dániel, Galló Vilmos, Gáspár Máté, Szabó Krisztián, Láday Tamás, Kiss Patrik azóta válogatott hokissá érett –, bérelt egy buszt, és nekivágott az ezer kilométeres útnak. Engem felvettek Budafokon, s meg sem álltunk Gyergyószentmiklósig. Délelőtt száguldás lovasszánon a mínusz 17 fokos fagyban szikrázó porhóban, egy-egy kupica fenyőpálinkával melegítve a bélést, majd este a várva várt nagy mérkőzés. Dugig tele a csarnok. „Szép estét, Székelyföld, szép estét, Magyarország!”, köszönti az egybegyűlteket a műsorközlő, s amikor felzúg a négyezer torokból a magyar, majd a székely himnusz, úgy bőgök, mint egy csecsemő. A román rendőrök meg se mukkannak – persze, mert ők is székelyek… –, aztán bedobják a pakkot, és elkezdenek potyogni a gólok. A meccset a szomszédos Gyergyóalfaluból származó óriás, Vargyas László, egyben a székelyföldi csapat kapitánya szervezte meg, és győznek is 13-10-re a házigazdák, de ez most senkit sem érdekel.

2008. november elsején – a Felvidék magyarlakta sávját, így a Csallóközt is hazánkhoz visszacsatoló első bécsi döntés 70. évfordulójának előestéjén – sok száz, de az is lehet, hogy több ezer magyarországi fanatikus szurkolóval együtt kiautóztam Dunaszerdahelyre a DAC–Slovan mérkőzésre. Ekkora rendőri készültséget életemben nem láttam, amikor pedig a feketébe öltözött Slovan-drukkerek falanxa a vasútállomásról bemasírozott a DAC-stadionba, végigfutott a hideg a hátamon. A DAC abban az évben jutott fel a szlovák első osztályba, s bár a tulajdonosa perzsa (Khashayar Mohseni), az edzője német (Werner Lorant) volt, s a játékosok között is csak elvétve fordult elő egy-két felvidéki magyar (Pinte Attila, Németh Krisztián – nem az a magyar válogatott csatár, aki ma is a DAC-ban futballozik), a város és a szurkolótábor etnikai identitása miatt magyar klubnak számított.

A 17. percben szabadult el a pokol. A szlovák kommandósok – ahogy az 1992-es pozsonyi Slovan–FTC mérkőzésen is – válogatás nélkül csépelni kezdték a magyar szurkolókat, egyiküket, az élete első futballmeccsét néző 18 éves Lengyel Krisztiánt pedig félholtra verték. A gyepen eszméletlenül fekvő Krisztiánt – akit később mentőhelikopter szállított a pozsonyi kórházba – fél méterről fotóztam le, és mintha csak Robert Capától tanultam volna a mesterséget („Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”), olyan jól sikerült a felvétel. Olyannyira, hogy az AFP hírügynökség meg is vásárolta, és a fotó bejárta a világsajtót. (50 ­eurót fizettek érte, amit fel sem vettem.) Pedig nem is vagyok fotós…

Krisztián úgy-ahogy felépült, de a mai napig kerekesszékhez van kötve. A sanyarú kisebbségi lét élő illusztrációjaként.