Az ok, amiért Verrasztó nem nyert olimpiát Montrealban

Montreal a magyar úszósport és a Széchy-műhely Mohácsa volt. Kevesen tudják, hogy a rosszul sikerült formaidőzítésen kívül egy balszerencsés vízibaleset is hozzájárult ahhoz, hogy a világcsúcstartó Verrasztó Zoltán betlizzen.

Hárman a Széchy-műhely egykori kiválóságai közül Forrás: Szalay Péter

Több okra vezethető vissza, hogy az 1976. évi nyári játékokon nem az akkor húszesztendős Verrasztó Zoltán vehette át a 400 vegyes győzteseként az aranyérmet, hanem az amerikai Rod Strachan, akit három hónappal korábban Long Beachben világcsúcsot javítva közel hét másodperccel előzött meg. Nem ő volt az egyetlen magyar úszó, aki Montrealban messze elmaradt a várakozástól, amiből a sportszakma okkal vonta le azt a következtetést, hogy a formaidőzítéssel lehetett a baj. Annak ellenére, hogy több éremesélyes magyar, köztük Verrasztó mestere – egyszemélyben a válogatott szövetségi kapitánya – az úszópápa Széchy Tamás volt.

Széchy magába roskadt

– Az „Öreget” rábeszélték arra, hogy klubedzői munkája mellett álljon a válogatott élére, de még a kiutazás időpontját sem maga választhatta meg. Senki sem vonta kétségbe, hogy kettős szerepét kellő odaadással igyekszik betölteni, mi, a tanítványai viszont azt tapasztaltuk, hogy a szokásosnál kevesebbet foglalkozik velünk, ide-oda rohan, amitől egy kicsit meg is zavarodtunk. Másfél héttel az olimpiai versenyek kezdete előtt érkeztünk Montrealba, a sok időt sok munkával töltötte ki a mesterünk. Valószínűleg jobban tette volna, ha visszavesz az adagokból. A túledzés is közrejátszhatott abban, hogy egyetlen magyar úszó sem nyert érmet ezen az olimpián, és a betli után Széchy magába roskadt – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak a nemrégiben nyugdíjba vonult dr. Verrasztó Zoltán, a sebészet elismert orvosa.

A montreali olimpiai falu lakásaiban légkondi nélkül nem lehetett meglenni, aki kikapcsolta, az izzadt, aki bekapcsolva hagyta, az didergett. A még nagyobb baj Verrasztó számára abból adódott, hogy edzés közben Wladár Zoltán – a MUSZ mai elnökének testvére – véletlenül szájba rúgta a csapattársát.

Hárman (Vermes Albán, Wladár Sándor, Verrasztó Zoltán) a Széchy-műhely egykori kiválóságai közül
Fotó: Szalay Péter

– A versenyek rajtja előtt feszültségoldóként Széchy rendre vízipankrációra biztatott bennünket, ami olykor féktelen tombolásba torkollott. Ezt Montrealban én szívtam meg a legjobban, amikor Wladár Sanyi rúgkapálás közben telibe találta a számat. Nem sokkal később az ínyem begyulladt, 39 fokra szökött fel a lázam. Kórházba vittek, ott nyitották meg a sebet, és láttak el orvosságokkal. Ramatyul voltam, gyengének éreztem magam, és még az önbizalmam is elpárolgott. Az olimpia előtt az amerikai úszószaklap azt jósolta, hogy a magyarok tarolásra készülhetnek a 400 vegyesen, előre oda lehetne adni nekik a három érmet, hogy aztán maguk osztozzanak azokon. Ehhez képest nekem nem medál, hanem egy mosolyogtató 28. hely jutott a legjobb számomban, a 100 háton a tizenegyedik, a 200 méteren pedig a nyolcadik helyen végeztem – folytatta a Központi Sportiskolában nevelkedett úszó, aki egy évvel az olimpia előtt a kolumbiai világbajnokságon első lett a 200 hát döntőjében.

Elzavarták az edzésekről

Négy évvel a méretes fiaskó után a moszkvai olimpián Verrasztó a 200 méter háton ezüst-, a 400 méter vegyesen bronzéremmel vigasztalódott. Úgy gondolta, hogy mivel több olimpiája már úgysem lesz, lefékezett, majd vissza is vonult.

– Valamikor 1983 őszén Széchy egy „mesés” kubai edzőtábor lehetőségével kecsegtetve rábírt arra, hogy kapcsoljak újra sebességbe, mert szükség van rám, nekem pedig egy újabb olimpiai éremre. Akkoriban két-három karibi hét felért egy mai thaiföldivel. Engedtem a csábításnak, amit a mester azzal „díjazott”, hogy diétára fogott és alig engedett enni, az edzésekről pedig kétnaponta elzavart. Soha nem voltam jó gyerek, úszóként sem változtam meg, szájaltam és lázadoztam, nem én voltam Széchy kedvence. Hiába szedtem össze magamat, az olimpiai álom 1984-ben szertefoszlott, villámgyorsan felszedtem vagy tíz kilót, így a búcsúversenyemen az utolsó három métert úgy tettem meg, mintha a Niagarán árral szemben felfelé tempóztam volna.

A „rossz fiúból” kiváló sebészorvos és sikeres sportvezető lett. Elsősorban neki köszönhetően állt fel lassan már húsz éve a Jövő SC Veolia úszóklub, amelynek elnökké választásáig Wladár Sándor volt a jogszabályok és a tilos táblák között ügyesen lavírozó ügyvezető igazgatója. Ahol egykor olyan mesterek munkálkodtak, mint a már elhunyt Széles Sándor, továbbá Kovácshegyi Ferenc, Virth Balázs, Magyarovits Zoltán és Horváth Péter, valamint Fehérvári Balázs, az osztrák válogatott jelenlegi vezetőedzője, aki azért pártolt el a magyar úszósporttól, mert elege lett az itthoni gáncsoskodásokból, a szövetség felől érkező ellenszélből.

– Addig volt arany életünk, amíg nem szóltak bele a munkánkba, mintha nem a mi műhelyünk lett volna az, amelyik a Gyurta fivérekkel, Dáviddal és Evelynnel, a gyerekeimmel, valamint Kozma Dominikkal, Molnár Ákossal és más válogatottakkal a soraiban éveken át egymaga több érmet nyert a bajnokságokon, mint az ellenfeleink együttesen. A pénzhiányról is szólt a nagyágyúk és az edzőik távozása, de a klub így is talpon maradt, amelynek jövője most is a szívügyem – mondta Verrasztó Zoltán, aki a hatvani kórház sebész főorvosaként naponta 150 kilométert ingázott, és közben még arra is futotta az erejéből, hogy szakedzői diplomásként edzésterveket írjon hajnalban, vagy esténként Budapestre visszaérkezve a versenyzőkkel foglalkozzon. – Betyár nehéz évekre tekintek vissza, lemerültek a telepeim, de már hozzákezdtem a feltöltéshez. Fogyókúrázok, tornázgatok, 800 métereket úszom a Komjádiban, és próbálok visszavenni az esti lakmározásaimból is. Mert nemcsak az úszást szeretem, hanem az ízletes és kiadós ételeket is – ismerte el a magyar úszósport egykor „Csont” becenévre hallgató legendás alakja.