Haladjunk csak visszafelé az időben! Öt éve Norvégiát tulajdonképpen simán felülmúltuk. Az idegenbeli 1-0-s siker után a budapesti visszavágón Priskin korai gólja hamar lehűtötte a kedélyeket, ami után nem kellett izgulni, 2-1-re, összesítésben 3-1-re nyertünk.
2010-ben Helsinkiben Dzsudzsák a hosszabbításban, a 94. percben rúgta a 2-1-es győzelmet jelentő gólt, de azzal sajnos nem mentünk semmire, végül lemaradtunk a 2012-es Európa-bajnokságról.
Még mélyebbre ásva az időben, az ezt megelőző nagy siker helyszíne is Helsinki, a „flippergóllal”, amikor 1997-ben a 80. percben a négyérintéses finn öngóllal egyenlítettünk a világbajnoki selejtezőben. Ez a találat és az egy pont pótselejtezőt ért, ám a jugoszlávoktól elszenvedett összesített 12-1 már sajgó emlék.
Az 1986-os világbajnokságra csont nélkül kijutottunk, ahogy az 1982-esre is, de az 1978-as interkontinentális pótselejtező sem okozott gondot Bolívia ellen (kinn 3-2, itthon 6-0).
A tét és a dramaturgia alapján legutóbb 1972-ben nyertünk a csütörtökihez fogható mérkőzést. Az Európa-bajnoki selejtező rájátszásában a románokkal találkoztunk, és a hazai 1-1, valamint a bukaresti 2-2 után semleges helyszínen, Belgrádban került sor a harmadik mérkőzésre, amelyet Szőke István 89. percben szerzett góljával nyertünk meg.
Ennél is régebben a selejtezőknek mérsékeltebb jelentőségük volt, és az igazán nagy meccseket sajnos rendre elvesztettük, mint az 1966-os és az 1962-es világbajnokság negyeddöntőjét, a Szovjetunióval, illetve Csehszlovákiával szemben. 1954-ben a döntőben jött el a végzetünk a németek ellen, igaz, előtte, az elődöntőben 2-2-es rendes játékidő után, hosszabbításban vertük 4-2-re Uruguayt.
A hajrában – ez volt az egyik magyar betegség – többször elbuktunk. Rossi megtanított minket arra, hogyan kell győzni.
