Ifjabb Albert Flórián, illetve Bene Ferenc, aztán Bognár István, Sallói Dániel, Mészöly Géza – csak néhányan azok közül, akiknek meg kell vagy kellett birkózniuk a hírnévvel. Nem a sajátjukéval, hanem az édesapjukéval – akik sokszoros válogatott futballistákként részei a sportág történelmének –, ők pedig folyamatosan szembesülnek az összehasonlítással, a mindig visszatérő kérdéssel: lesz-e akkora játékos, mint az örege volt? Gyakran faggatják is őket, hogy mennyire nyomasztó az édesapjuk múltja, hogyan lehet kibontakozni a legtöbbször irreális elvárások présében, és olybá tűnik, az életük valaki másnak az árnyékában zajlik.
Nemigen szokták viszont megkérdezni az édesapákat, ők hogyan élik meg a fiaik ambícióit, szárnybontogatását, mit tehetnek ők, hogy az árnyékuk ne borítsa sötétbe a gyermeküket. Most itt az alkalom: a Ferencváros elvitte magával a benidormi edzőtáborába Halmai Ádámot és Lisztes Krisztiánt – előbbi édesapja az 57-szeres válogatott Halmai Gábor, utóbbié pedig Lisztes Krisztián, aki korábban 49-szer húzhatta magára a nemzeti mezt.
Halmai Gábor helyzete annyiban különlegesebb, hogy a fiai közül nem Ádám az első, aki futballistaként reflektorfénybe került, Ramon 2014-ben mutatkozott be a magyar élvonalban, játszott a Haladásban, az MTK-ban és a Diósgyőrben is, ő hét évvel idősebb Ádámnál.
– Ramon még látott engem játszani, Izraelben rendszeresen kijött a meccseimre, és nagyon megragadta a hangulat – meséli Halmai Gábor. – Ott kezdett el futballozni, majd itthon folytatta, és látszott, erre tette fel az életét. Sajnos kétszer is elszakadt a keresztszalagja, és egy nap azzal állt elém, hogy úgy döntött, más foglalkozás után néz. Próbáltam lebeszélni róla, de az én példám rettentette el, nem akart annyi műtéten átesni, mint amennyin én átestem, most Ausztriában játszik amatőrként, és a Haladás videóelemzőjeként dolgozik.
A most 22 éves Ádám számára már nem is annyira az édesapja, mint a bátyja szolgált példával, a korából adódóan ugyanis csak a testvérét láthatta a pályán. Ugyanakkor már kicsi fiúként beszállt a családi fociba a kertben, és Halmai Gábor szerint hamar kiderült, hogy „finom” a lába, volt benne jókora adag csibészség, ami egy csatár esetében elengedhetetlen. Gyerekként Pomázon az Egervári–Halmai Focisuliban pallérozódott, majd 13 évesen a Vasasba igazolt.
– A tudásával, a sebességével és a technikájával nem volt gond, csak a vékony testi alkata akadályozta – mondja az édesapja. – Számomra az ő példája alapján vált világossá, hogy
a klubokban hátrányba kerülnek a későn érő ügyesebb játékosok, mert az edzők az eredménykényszer miatt az akcelerált erősebbeket játszatják. Nagyon sok értékes fiatal futballistát veszít el emiatt a sportág, de szerencsére Ádámnak ez nem szegte a kedvét.
Én fanatikus voltam, ő pedig megszállottja a futballnak, profin étkezik, készül az edzésekre, a legfontosabb számára az, hogy tökéletes fizikai állapotban legyen.
A legizgalmasabb kérdés: egy sokszoros válogatott labdarúgó hogyan viszonyul a fia játékához. Halmai Gábor erre azt mondja, a kulcs az önuralom. Az ő édesapja annak idején nem türtőztette magát, mondta a magáét a meccseken, amit ő nem szeretett, és ezért próbál fegyelmezett maradni, még ha feszült is a fia mérkőzésein. Ha Ádám kérdez, akkor felel, de az a legjobb, ha alszanak egyet a meccsek után, és csak utána beszélgetnek róla, mert addigra minden esetleges indulat leülepedik.
– Arra nagyon vigyázok, hogy ne csak a hibákról beszéljek, hanem dicsérjem is – szögezi le Halmai Gábor. – Ádám Soroksáron megkapja a bizalmat és a játék szabadságát, szerintem most tart ott, hogy bemutatkozhasson az élvonalban is. Olyan csapathoz kell kerülnie, amelyben tovább fejlődhet. Látom benne az élvonalat, talán a külföldet is, a válogatottság pedig jelenleg csak álom, ahhoz még hosszú utat kell bejárnia, ha összejön egyáltalán.
Lisztes Krisztiánt nem láthatta játszani az ifjabb Krisztián, mert akkor született, amikor az édesapja megsérült a Werder Bremen játékosaként, és el is jött Németországból. A Ferencváros egykori sztárja állítja, sohasem erőltette, hogy a fia futballozzon, de persze korán előkerült a labda, és sokat fociztak együtt. Látta, hogy Krisztán ügyes, élvezi is a játékot, és ezért – bár nem ösztönözte, de – megértette, hogy gyerekként, majd kamaszként egyre inkább a labdarúgás vált az élete legfontosabb részévé.
– Néha bele kellett harapnom a nyelvembe, de mindig szem előtt tartottam, hogy az edző szava szent és sérthetetlen – ismeri be Lisztes Krisztián. – Csak megzavarná a gyereket, ha én mást mondanék neki, mint az edzője, ezért nem is tettem ilyet. Szoktunk beszélgetni a játékáról, de szerencsére tizenhét évesen is reális az önképe, ugyanúgy látja saját magát, ezért nem nehéz a háttérben maradnom, és hagyni, hogy járja a maga útját. Az összehasonlítást nem lehet elkerülni, de szerintem mindketten jól kezeljük. Büszkék vagyunk egymásra.
Ifjabb Lisztes edzője Soroksáron az a Lipcsei Péter, akivel az idősebb Lisztes együtt futballozott, de utóbbi állítja, sohasem beszélgetnek a fiáról. Nem szeretné sem Lipcseit, sem a gyermekét kínos helyzetbe hozni. Egyébként a meccseket követően ők is inkább alszanak egyet az elemzés előtt, különösen, ha kikap a csapat, de érzi a fián, hogy a hibákból is tanulni akar. Szerinte a Ferencvárosnál Krisztián jó helyen van most, sokat fejlődhet, a jövő pedig túl sok tényezőn múlik ahhoz, hogy belemenjen jóslásokba. A tehetség, a jó mentalitás szerinte megvan, a családi példa is adott, a többi már a fián és talán nem is kicsit a szerencsén is múlik.
